Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

I. A fejedelmi tanács

e területek török kézre jutásakor). Balog Mátét (Várad 1660-i védőjét), Alsó Jánost (ő volt Apafi követe Piri pasa defteré létrehozásakor, s később, portai ügyvivő lévén, a nagyvezér előtte tett ígéretet az erdélyi határviták rendezésére), Baló Lászlót (mint török szakértőt s egyébként is Ali bég ismerősét) s végül Olosz Ferenc somlyai kapitányt (amellett a helyzet ismeretén túl az is szól, hogy tud törökül), végül Rozsnyai Dávid deákot. Béldi javaslatának csak az a gyenge pontja, hogy az általa javasoltak egyike sem tekintélyes nagyúr. 932 Csak Bethlen János 1672. január 18-i censurája ismeretes egészében (KJ: M). Ha Apafi nem tud kölcsönözni az ország szükségére, országgyűlést pedig lehetetlen oly gyorsan összehívni — kezdi —, a szász universitastól kell 2000 tallért szerezni, de úgy, hogy valamennyi tanácsúr adjon kötelezvényt róla az universitasnak: ezt az összeget beszámítják adójukba. Maga mindjárt fel is terjeszti assecuratoriáját. Bánffy Dénesnek a biztosokat illető (s Ali bég fogadásával kapcsolatos egyéb) javaslataival maradéktalanul egyetért (tegyük hozzá: nem is ismerhette Teleki bővítéseit a személyeket illetően, s Béldi más koncepciójú személyi javaslatait sem). Nagy Tamás javaslatáról csak Apafi január 19-én Telekihez intézett rendeletéből (TML VI. 25—6) feltételezhetjük, hogy érdemben egyezett Bethlenével. 933 TML VI. 25—6. Az ügy tanácsi intézésének utórezgése: Bethlen Farkas 1672. január 22-én (KSgy.) mintegy megóvatolja a dolgot azzal, hogy az assecuratoriát nemcsak a fejedelmi tanács tagjai közt kellene körözni, országgyűlés vagy legalábbis a főtisztek s a tábla elé kellene vinni. O azt sem tudja — írja —, hogy a tanács egyetértett-e a dologban — s pénze kevés van*Végül ő is hajlandó aláírását adni, ha a tanács egésze adja. 934 TML VI. 197. ' 935 L. erre nézve Bánffy Dénes 1672. július 8-i censuráját (KJ: M). 936 TML VI. 232. 937 TML VI. 229—30. Két censura ismeretes, Bánffyé (1. a 935. sz. jegyzetet) s Telekié (1672. július 9.; TML VI. -231—2). Mindketten hivatkoznak korábbi javaslataikra, egyaránt országgyűlés elé tartozónak ítélik a kérdést, s különböző fogalmazásban, de abban is egyetértenek, hogy inkább előbb kell adni ajándékképpen, mint később kényszerítve. 93« A hat ismert tanácsúri censurából öt (Haller János: 1672. augusztus 11., TMÁO V. 133—4; Bethlen János: ugyanaznap, TMÁO VII. 524—5; Andreas Fleischer: augusztus 12., A-gy.; Bethlen Farkas: augusztus 13., TMÁO VII. 525—6; Teleki: augusztus 16., TML VI. 252—3) egyöntetűen azon az állásponton van: oda kell adni az ökröket, hogy a szekeresek baj nélkül hazajuthassanak. Csak Béldi (augusztus 17.; KJ: M) érvel hosszasan az igavonók odaengedése ellen. A szultán s a nagyvezér levele megjelöli — írja —, hogy az élésvivők meddig maradjanak a táborban. A török a két román fejedelemségből se veszi el az élésvivő marhákat, Erdélytől akkor még kevésbé lehet. A román fejedelemségek példájára hivatkozik a tekintetben is, hogy azok a szokásos adón túl sohasem adnak annyit, amennyit a török követel — s Erdély most többet adna, miközben siránkozik adójának nagysága s területi veszteségei miatt? S ráadásul nem is remélne jót a töröktől ezért az ajándékért. Nem adná hát oda az igavonókat — legfeljebb egy kis részüket. 939 Minthogy a törvényhatóságok egy része csak egy hópénzzel indította el a béreseket, s azoknak hava kitelvén, az a veszély állt fenn, hogy otthagyják a szekereket, Apafi tanácsúri censurákat kért a teendőkről. Csak Haller Jánosé (1674. július 8.; KJ: M) maradt fenn. Ő azt javasolja, hogy a fejedelem adjon ki körrendeletet e tárgyban a törvényhatóságoknak (vagy legalább tisztjeiknek): szedjék fel újra s adják be a hópénzt. 940 Az elmondottakra 1.: TML-VI. 627—9. 941 KS-gy. (Apafi—Bethlen Farkas, 1675. március 7.). Az elbetegesedett öreg Bethlen János március 9-én (KJ: M) hosszú censurában írja meg véleményét. Ha a törökökkel alkudni kell — kezdi —, egyes határszéli birtokosok magánérdekei súlyosabb sérelmet szenvednek, mint a beljebb lakóké — de ellenállásra nincs mód. Dicséretes elv volt: inkább nemesi szabadságban meghalni, mint idegen nemzetnek engedni a sajátját — de ha most török hadak közelegnének, talán a most ellenállást javasolok futnának legelöl. Alázatosságot ajánl. A császártól nem várhatnak segélyt — érvel —, annak hadai most is pusztítják a határszélt — s mikor akart is segélyt adni, akkor is késve tette. Lengyelország nem ellensége Erdélynek, de nem vállal érte súlyos háborút. A török pedig Erdélyt rabjának tartja, Piri pasa defterével nagy területeket szakasztott el tőle; ha velük perelnek, török a peres fél s a bíró is, s ha a porta egyszer dönt a határügyben, soha többé nem lehet elővenni az ügyet. Ellenállni nekik nincs ereje Erdélynek. Meg kell hát egyezni a váradiakkal. Nem látta Bánffy Dénes s a váradiak egyezségét [!?!];