Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

Bevezetés

államhatáron kívül fekszik), a szinte kivétel nélkül zavartalanul megszavazott s befolyó adó és a fejedelmi kincstár jövedelmei: a királyi, majd fejedelmi birtokok hálózata, amely önmagában is aránytalan túlsúlyt biztosít számukra országuk legnagyobb arisztokratáival szemben is, az ország lélekszámához s gazdasági fejlettsége általános színvonalához képest jelentős só- és ércbánya-jövedelmek s az ezek mellett jelentéktelenebb többi kincstári jövedelem — de nemcsak ezek. KeletKözép-Európa és Kelet-Európa fejlődésének ma már általánosan ismert s elismert tényezője a szabad katonaelemek, ül. a telepes katonaság jelentősége a hadszervezetben s egyben az uralkodói hatalom biztosításában. Erdélyben ezek jelentősége, az ország lélekszámához képest, aránytalanul nagy. Gondoljunk a székelyek katonáskodási kötelezettségére, a telepes katonának lekötött hajdúkra, az egyes nagyobb várakhoz tartozó szabad katonaelemekre (puskások, darabontok stb.). A fejedelmi hatalomnak tehát nemcsak hatalmi tényezőkre váltható anyagi bázisai vannak, hanem tisztán hatalmi, katonai tényezők is szolgálják ezt a célt. Mindezzel szemben pedig egy viszonylag fejletlen, gyenge rendiség áll. Ilyen hatalmi struktúrában, a gazdasági-társadalmi fejlődés jelzett fokán kell megoldania a kormányzatnak feladatait; teljesítményét ezen is mérni kell. Itt kell, röviden, utalnunk az erdélyi kormányzat 1540 előtti előzményeinek kérdésére. Erdélynek van (a magyar állam keretén belül) bizonyos önálló igazgatása. Az országrész élén vajda áll. Ez a vajda azonban nem Erdély rendéi által választott vagy ott az öröklés jogán fungáló személy. A király nevezi ki (ha Magyarország keleti országrészének élén királyi herceg áll, akkor azé a kinevezés joga). A 15. században egyszerre 2—3 vajda is van, néha külön kormányzók is. A vajdák alatt alvajdák működnek; ezeket a vajda nevezi ki, saját familiárisai közül. A vajdának kancelláriája alakul ki, ítélőmesterrel, titkárokkal és írnokokkal. Abban azonban Mályusz Elemér, Ember Győző és Jakó Zsigmond egyetért, hogy az 1540 utáni erdélyi kormányzat nem a vajdai igazgatási gyakorlat folytatása, hanem az 1540 előtti magyar királyságé. Ez kézenfekvő: a királyi tanács továbbélése a fejedelmi tanács, a királyi kancelláriáé a fejedelmi kancellária — s folytathatnánk a sort. Arra viszont e helyt nem vállalkozhatunk, hogy az 1540 előtti magyar királyság kormányzattörténetét felvázoljuk. Hogy most már szorosabban vett saját feladatunkra térjünk, a kérdés irodalmának ismertetésével kell kezdenünk a dolgot. Itt azonban utalnunk kell arra, amit dolgozatunk bevezető soraiban már elmondottunk: a 16—17. századi Erdély történetének egésze, de különösen politikai és hadtörténete aránytalanul ismertebb, mint kormányzatának története. Miközben elsősorban Szilágyi Sándor és köre ontotta a politikai történeti monográfiákat, történeti életrajzokat (a forráskiadás arányairól nem is beszélve), ezekkel a művekkel párhuzamosan közigazgatás-történeti munka aránytalanul kevesebb született. Az is, primeren vagy másodlagosan, úgyszólván kizárólag az archontológia területéről, ill. arra nézve haszonnal bírva. A primer archontológiai dolgozatoknál olyan munkákra gondolunk, mint Hodor Károly jegyzéke Erdély ítélőmestereiről,

1 Lázár Miklós nagyarányú s egyes pontatlanságai ellenére is igen hasznos összeállítása Erdély főispánjairól, amely (a benne szereplő főtisztek életrajzának, elsősorban hivatalvi-