Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

Bevezetés

itáliai és német abszolutizmusok, külön típusnak kell tekintenünk a Habsburgok osztrák ágának közép-európai abszolutizmusát — s külön kell szólni KeletEurópa abszolutizmusairól is. Mindez természetesen csak alaptípusok vázlatos jelzése; ezek történeti fejlődésük során közelíthetnek vagy távolodhatnak egymástól, újabb s újabb típuscsoportokat alkothatnak (gondoljunk a közép- és keleteurópai felvilágosult abszolutizmusok egyezéseire s különbségeire). Arra nincs itt terünk, hogy a típusok eltéréseit vagy éppen az eltérések okait részletesen elemezzük, de (ismételjük) úgy hisszük: minderre elég volt emlékeztetni olvasóinkat. Arra viszont talán mégis szükséges volt itt utalni, hogy Erdély netán bebizonyulandó 16'—17. századi abszolutizmusa más, mint a kor NyugatEurópájáé. Az abszolutizmus klasszikus mércéjét természetesen annak legfejlettebb típusai adják — de.van egy másik, el nem hanyagolható mérce is: az adott ország gazdasági-társadalmi fejlettsége. Ez a kettős mérés szülhet reális értékelést; a két mérce közül egyik sem tekinthető szükségtelennek, akkor sem, ha az elsőség természetesen az előbbit illeti. * Az abszolutizmus jelensége nem csak egyfelől megközelíthető — bár meghatározottsága természetesen alapvetően gazdasági-társadalmi. A vizsgálat fő aspektusai: az abszolutizmus alapjainak elemzése, a hatalmi struktúra vizsgálata, az abszolutizmus ideológiájának feltárása; ugyanúgy fő aspektusnak tekinthető az abszolutizmus gazdasági-társadalmi-politikai funkciójának kutatása, s végül az is, ahonnan mi kívánjuk megközelíteni a kérdéskomplexumot: az igazgatási szerkezet aspektusa. Mit von ellenőrzése alá a központi kormányzat az adott társadalom életjelenségeiből, mit hagy meg az önálló hatalom-jellegüket elvesztett rendi tényezők kezén, s meddig? Mindenesetre iktassunk be az abszolutizmus fejlődési fokai elé egy előzetes állomást: a fejlett feudális centralizációt. Az uralkodó a rendek hatalmának megtűrésével kialakítja saját hatalmi túlsúlyát, de lényegében érintetlenül hagyja azokat a rendi jogköröket, amelyek a központi hatalom stabilizálásában nem tűnnek primer érdekkel bíróknak. A fejlődés e fokán a központi hatalom számára a fő cél a rendekkel szembeni egyszerű hatalmi túlsúly biztosítása: a hadfenntartáshoz szükséges adó felvételénél az esetleges rendi tiltakozás lehetőségének kiiktatása, a kincstári jövedelmek egyértelmű biztosítása az uralkodónak, emellett (ez speciális kelet-közép-európai—kelet-európai jelenség) csak az uralkodótól függő szabad katonaelem létrehozása (vagy korábbról maradt szabad katonaelemekjogállásának oly állapotba hozása vagy abban tartása, hogy azok az uralkodói hatalom szilárd támaszai maradjanak) — s ezáltal, ezzel egyidejűleg, a rendek engedelmességre szorítása. A nemesség uralmát jobbágyai felett azonban lényegében még nem korlátozza a centralizált kormányzat, az uralkodó legfeljebb a túlkapások ellen lép fel, a törvény rendjét biztosítja. Az egyház hatalma is megmarad a lelkek felett a lelki gondozásban, az iskoláztatásban, a szellemi élet más területein — a központi államhatalom csak arra tart igényt tőle (az alattvalói engedelmességen túl), hogy mindezzel hatékonyan szolgálja az ő érdekeit