Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)
IV. A központi kormányzat egyéb szervei
engedi át a sóbányákat és portust, 12 000 tallért tartván fenn magának jövedelmeiből). Ez a bányatisztek általános felülvizsgálatát, a bányaművelés folyamatosságának biztosítását tette elsősorban a felügyelő kötelességévé: a szászokkal adasson a bányákhoz fát, köteleket, kaszásokat; szerezze vissza az ok nélkül elidegenített területeket, a kamarai gazdaságokban elégséges szénát takaríttasson az aknák gépelyes lovai számára; minden aknán két jó béres szekeret tartson; a praefectust keresse meg aziránt, hogy a dézsmakenderből juttasson neki kötelek készíttetésére, de küldjön búzát, bort, abrakot is; a posztós sóvágókon túl vegyen fel vendég sóvágókat is. Feladatává tette azt is, hogy a portusra mindig juttasson elégséges sót. Déván is portust nyittatott vele. Szabályozta a só beváltási és eladási árát. Az instructio megszabta számvételi és számadási kötelezettségeit (a fiscalis számvevőkkel együtt vegyen számot a kamaraispánoktól és a portusi számtartóktól, maga pedig a rendeknek adjon számot), s azt is, hogy a sójövedelmeket hova fizesse ki. 360 Az bizonytalan, hogy mi marad érvényben ebből az utasításból a sójövedelmeknek egészükben Apafi kezébe való visszajutása után. Alvinczi után még egy sóügyi inspector ismeretes (1682): Szegedi György. 361 Ennyi nyomból nagyon merész dolog lenne szakági vezetők rendszerére következtetni az 1540 és 1690 közti korban. Elgondolkoztató azonban az a körülmény, hogy a Diploma Leopoldinum korának első kincstartói instructiói kifejezetten az ilyen szakági vezetőkről beszélnek (1693: bányaügyi és harmincadfelügyelő, 1696: sóbánya-, nemesfémbánya-, harmincadfelügyelő) — pedig akkor még nincs szó a Habsburg-birodalom más részeiben kialakult kincstári igazgatási szervezeti típusok behatolásáról az erdélyi kincstári igazgatásba. * Az előbbiekben több oldalról, részletes elemzéssel igyekeztünk megközelíteni azt a kérdést: milyen szervek működnek a kincstári országos igazgatásban a 16—17. századi Erdélyben, s mi a kimutatható hatáskörük? Most kíséreljük meg a különböző oldalakról kiindulva elért eredmények szembesítését, beleértve a kancellária kincstári hatásköréről korábban elmondottakat is. Az egybevetés leglényegesebb momentuma a kancellária kincstári hatáskörének és a praefectusi hatáskörnek az összehasonlítása. Nem látjuk itt célját újra tételesen összefoglalni ezeket,,s úgy tárni olvasónk elé; elégségesnek látjuk a hivatkozást az előzőkre. A két hatáskör úgyszólván fedi egymást, egyetlen konzekvensen végigvonuló különbséggel. Olyan intézkedést, amely szorosabban a fejedelmi jogkörből folyik (adományok, zálogosítások, bérbeadások, mentesítések, harmincadhely-létesítések vagy -áthelyezések) csak a kancellária adhat ki. Minden egyéb ügyben ugyanúgy eljárhatott a praefectus, mint a kancellária — annál is inkább, mert hisz a kancellária is adott ki rendelkezéseket még egyes uradalmak mezőgazdasági termelésének részletkérdéseiben is. Mi marad ezek után a kincstári igazgatás többi országos szerveinek? A tizedfőarendatornak a tizedügyek — amit ti. ezekből nem a vicearendator, a praefectus intéz. A számvevőknek jól meghatározott funkciójuk van; amikor ismerjük alárendeltségi viszonyukat, akkor a praefectusnak vannak alárendelve.
