Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)
II. A deputatiók (delegatiók)
de az 1680-as évek második felének országgyűlésein a regalisták száma is megnővén (nyilvánvalóan éppúgy a felelősség megosztásáról van szó, mint a deputatio létrehozásánál), ők is a főrendek közt szerepelnek az országgyűlési katalógusokban. Ebbe az alcsoportba kerül Balog Boldizsár és László, Bálintitt Zsigmond, Buda János, Kabos Gábor, Keresztúri János, Maksay Ferenc, Nagy István és Pál. Összesen három olyan magyar és székely tagja van a deputatiónak, aki nem tartozik a tanács vagy a tábla állományába, s a főrendek közé sem — de a fejedelmi kormányzat nem főrendű tisztségviselői közé sem: Földvári Ferenc, Mikó István és Tornya Péter. Külön érdemes említeni ti. Inczédi Mihályt, Lugossy Ferencet és Pernyeszi Zsigmondot. Egyikük sem főrendű (bár Lugossyt az 1687-i országgyűlési katalógus már a főrendek sorában említi, ez inkább a hosszú szolgálatának kijáró elismerés). Inczédi Mihály a fejedelmi kormányzat egyik bizalmi embere, fontos diplomáciai feladatokat old meg. Lugossy Ferenc az Apafi-kor kezdetétől fejedelmi titkár, a kancellária „állandó embere", napi ügyintézésének vezetője. Pernyeszi pedig (középbirtokos nemes) aludvarmester. A szászok néhány főbbjükkel vesznek részt a deputatióban — még tanácsuraik sem állandóan. Szebenen kívül a fontosabb szász székeket és vidékeket (Brassót, Segesvárt, Besztercét, Medgyest) találjuk képviselve. Egészében véve: a deputatio, összetételében, igen erősen főrendi szerv — még ha azzal számolunk is, hogy a tábla fiai sem mind tartoznak vagyonilag a főrendek közé, hogy a főrendek fentebbi csoportosításának harmadik alcsoportja voltaképpen szintén nem számít oda, s természetesen nem a főrendek névsorában nem szereplők, a fejedelmi kormányzat nem főrendű emberei s a szászok. Mindez megengedi a feltevést: a deputatión belül elsősorban a fejedelmi tanács szava érvényesül. Nincs szó valami arányosított rendi képviseletről vagy éppen főrend— köznemes egyensúlyról. Másrészt utaljunk rá: a szervben természetesen nem a főrendek egésze foglal helyet. A kor erdélyi története ismerőjének nem kell részletesen bizonygatnunk: a deputatióban szereplő személyek nevével (nemcsak a tanácsurakéval, tábla fiaiéval) igen gyakran találkozunk Erdély utolsó évtizedei politikai életében — Bethlen Miklósnak a magyarországi elégületlenek ügyében s a pártharcokban vitt szerepétől kezdve Alsó János meg Buda János portai ügyvivőségéig. A főrendek tágabban értelmezett körén belül már a rátermettség és a tapasztalat volt a válogatás szempontja; ez indokolja a másik oldalon Inczédi Mihály, Lugossy és Pernyeszi besorolását a deputatióba. Az pedig érthető kivételnek számít, hogy Wesselényi Pál, a volt kurucgenerális s az 1687-i országgyűlési katalógusban a legelső helyen említett főrend, nem kerül be a deputatióba. Maga ugyan erdélyi nagyúrnak számít, de politikai pályája a bujdosók körében folyik le, Erdély szorosabban vett belügyeiben addig nem forgolódik, hadainak fegyelmezetlenségei miatt nemegyszer gyűlik meg a baja az „igazi" erdélyiekkel — s neve ekkortájt még több vonatkozásban is „vörös posztó".
