A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 5. Budapest, 1980)
I. Bevezetés
Munkám első fejezetében e tagolás szerint tekintem át a birtokkormányzatot és különösen a birtokszervezet fejlődését, a nagybirtokok területi elhelyezkedését. Ezt követi a birtokkormányzat testületi irányító szerveinek — családülés, tisztiszék, gazdasági bizottság, igazgató tanács — ismertetése. Az operatív irányítás az igazgatóság, kormányzóság, ügyészség, különböző szakigazgatási szervek kezében volt. Legfontosabb ezek közül a számvevőség, mely a nagybirtok számvitelét szabályozta és ellenőrizte. Működéséből számos fontos következtetés vonható le a birtokok jövedelmezőségére és az igazgatási kiadásokra vonatkozóan. Külön fejezetben tekintem át a tisztviselők, alkalmazottak és szolgák helyzetét, alkalmazási körülményeiket, előmenetelüket, beosztásukat. Három kiemelt fejezet foglalkozik a nagybirtok hármas — birtokgazdálkodási, közigazgatási és jogszolgáltatási — funkciójából adódó feladatokkal. Az elsőhöz tartoztak többek között a fenntartás, a növénytermesztés, az állattenyésztés, a haszonvételek; a közigazgatási feladatkörhöz az adó- és katonaügy, utak, hidak fenntartása, a falusi önkormányzat, a telepítés, az építésügy, a céhügy, a kereskedelemügy, a tűzvédelem, az egészségügy, íz árvaügy, a kegyúri ügyek, a földmérés (telekkönyv) és a közrendészet. A jogszolgáltatási tevékenységen belül a birtokkormányzati szervek által kifejtett büntető- és polgári bíráskodást tárgyalom. Végezetül áttekintem a birtoldcormányr zat fejlődését 1848 után. Munkámat a birtokkormányzat értékelésével zárom. Vizsgálódásaim során kevés feldolgozásra támaszkodhattam. Ugyanazt mondhatom el, amit — több mint 90 évvel ezelőtt — Wenzel Gusztáv Magyarország mezőgazdaságának története című művének megírásakor: nem állott rendelkezésemre előmunkálat, a nyersanyagot is jórészt magamnak kellett összegyűjtemen és feldolgoznom. 31 Az egykorú irodalom — Fischer Kristóf, Lippay János, Mitterpacher Lajos, Pankl Máté, Szentiványi Márton stb. 32 — a XVÍII. század közepéig csak a trágyázást és a többszöri szántást hangoztatta. Az egyetlen kivétel Liczey János 1707-ben megjelent Iter oeconomicum című műve, amelyet segédkönyvül szánt az urbáriumok, összeírások és uradalmi leltárak készítéséhez. Az 1770-es évektől kezdve a szakirodalom az ugartartást pótló trágyázás és a mesterséges rétek létesítése, a szántóföldi takarmánytermesztés felé fordult. j3 A birokkormányzatra még a legjobbak - pl. Tessedik Sámuel — is csak kevés figyelmet fordítottak. Az első egykorú szerző, akinek művéből meríthettem, Nagyváthy János. A magyar gazdatisztről szóló munkájában a termesztés, tenyésztés, építés, adás-vevés, árendába adás mellett foglalkozik a „rendelés-tevéssel", a jobbágyokkal való bánással, a felvigyázással, a rendtartással és a számadásokkal, leltárokkal. Munkáját jól egészíti ki Carolus Pfahler Keszthelyen megjelent munkája, a Jus Georgicum. Sok vonatkozásban értékes útmutatást ad Frank Ignác A közigazság törvénye Magyarhonban című műve. Felhasználtam a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében megjelent uradalmi utasításokat és egyéb közleményeket is. Kormányzati részt is tartalmazó uradalomtörténetet először a Domanovszky Sándor által szerkesztett sorozatban tettek közzé. Az ő érdeme, hogy a megjelent kötetek a birtok külső történetén túl a rajta folyó gazdálkodást és igazgatást is igyekeztek bemutatni. Valamennyi munka levéltári kutatásokon alanult Jármay 3-4.; Domanovszky Sándor bevezetése. Wenzel IV. Bakács 1947. 143. Wellmann 1961. 214.