Varga Endre: A királyi curia : 1780–1850 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 4. Budapest, 1974)

Első rész A Curia történetének áttekintése, a Curia az egykorú társadalomba

felterjesztett iratok alapján ítélkezett, a vádlottakat nem is látta, azokkal kapcsolatban a perbeli cselekményeket (kihallgatás, tanúkihallgatás, szembesítés, és szemle) az első fokon eljáró törvényhatóság eszközölte. Az elfogottak az eljárás alatt a törvényhatóság börtönében raboskodtak, s halálbüntetés kimondása, illetőleg a kegyelmi kérelem elutasítása esetén az értesítés erről közvetlenül a törvényhatósághoz ment, mely — hóhért tartván — az ítéleteket végre tudta hajtani. A királyi tábla, melyre most az elsőfokú eljárás hárult, a fentiekre nem volt berendezkedve. Reá várt tehát, hogy megtalálja a módot a perbeli cselekmények curián belüli elintézésére, a rabok elhelyezésére s ítéletek végrehajtásának eszközlésére. Természetesen, ez közvetlenül a vádat képviselő királyi ügyigazgató gondja volt, akire a vád megkonstruálása is hárult. Az utóbbi szintén nem volt könnyű feladat, minthogy a vádlottak cselekményére a felségsértés magyar definíciója nehezen volt ráhúzható, a kényelmesen felhasználható császári jogot pedig magyar bíróságon már nem lehetett alkalmazni. Németh János causarum regalium director lelkiismeretlen, durva, érvényesülésre törő egyénisége s a feudális jog-engedte rabulisztika az akadályokat elhárította,

27 de az udvar, a központi kormányhatóságok s a personalis és a kir. tábla számára még így is számos probléma maradt, hogy a megindult pernek a kívánt elrettentő hatású befejezést biztosíthassák. Az eljárás alapjaként az első fokon felvett polgári (táblai) perekben követett eljárás kínálkozott, ahogy a vármegyék és városok előtt is az írásbeli perek — mind a polgári, mind a büntető perek — lényegében azonos alakiságok szerint intéződtek. A curiai peres eljárást s annak keretében a táblai perek lefolyását munkánk harmadik részében behatóan fogjuk ismertetni, így itt csak azokról az elvi különbségekről szólunk, melyeket a felségsértési perek intézésénél (a delegált perek tapasztalatait is felhasználva, a királyi ügyek igazgatójának javaslatára) a kancellária 1794. október 30-án a király nevében — az alábbiak szerint — elrendelt. 1. Amikor a causarum regalium director a keresetlevelet (vádlevelet) a királyi személynöknek benyújtja, a vádlottak „ex vinculis" citálandók, vagyis (nemes ember voltuk ellenére) nem védekezhetnek szabadlábon. 2. A citatio és a comparitio megtörténvén,

28 a vádlottak és még felfedendő bűntársaik a kir. ügyigazgató által benyújtandó kérdőpontok szerint vallatandók. A vallatások és szembesítések befejeződése után a perben a kir. ügyigazgató allegál a cselekmény bizonyítására (vagyis, egykorú szóhasználattal: ő a „felperes").

29 A vádlottak akár személyesen, akár védő útján védekezhetnek, de csak olyan ügyvédet választhatnak, akinek „becsületessége" (integritás) és hallgatása kétségen felül áll. A védőügyvédek a perbe csak a referens ítélőmester vagy a kir. ügyigazgató lakásán tekinthetnek be, s a periratokat le nem másolhatják. (Tehát a maguk érvelését csak ilyen kényelmetlen körülmények között s az ellenfélnél, 27 Magyar jakobinus mozgalom II. 7 — 9, 236 — 237. 28 A citatio és comparitio — az idézés és az alperes vagy vádlott jelentkezése a bíróság előtt — a per legelső cselekményei közé tartozott. 29 A feudális jogi terminológia a felperest vagy vádlót (mindkettő „actor", rövidítve „A") s az alperest vagy vádlottat (mindkettő „in causam attractus" vagy ,,incattus", rövidítve „I") még nem különböztette meg egymástól.