Varga Endre: A királyi curia : 1780–1850 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 4. Budapest, 1974)

Első rész A Curia történetének áttekintése, a Curia az egykorú társadalomba

gyobb teljesítményhez képest — kell megszabni. Ezért a kir. tábla tanácsosait — mondja az uralkodó — a helytartótanács tanácsosaival kívánom egy rangba helyezni és azonos fizetéssel (évi 2000 Ft.) ellátni, ugyanígy a titkárokat és az alsóbb személyzetet is. A hétszemélyes tábla tanácsosainak pedig évi 3000 Ft. fizetést kívánok adni (bin Ich gesinnt). Az alapelvek utolsó előtti pontja a magyar büntetőeljárást általában kritizálja, hozzátéve, hogy ez különösen a jobbágyok számára aggályos, akiknek a fellebbezés nincs megengedve. Felveti, hogy az átszervezéssel kapcsolatban nem volna-e rendszeresítendő, hogy a vármegye ítélete után minden büntető perben általánosan (tehát a jobbágy számára is) fellebbezés engedtessék a legközelebbi kerületi táblához, ahol az elsőfokú ítélet vagy megerősíttetnék, vagy módosíttatnék. Végül a gondolatsor azzal zárul, hogy az újítások haladéktalan bevezetése annál könnyebben eszközölhető, mivel ez csupán ideiglenes cím alatt történnék, úgy feltüntetve, hogy az intézkedések hatálya addig tart, amíg azok majd az országgyűlés által jóváhagyást nyernek. Az uralkodó a kézjegybe foglalt elgondolásokról kikérte a kancellár véleményét: „Dieses ist im Kurzen, was Ich Ihnen über diese Haupteinrichtung zu erinnern finde, welches Sie ebenfalls in Überlegung nehmen werden, um Mir Ihre Wohlmeynung hierüber zu eröffnen," írja a curiára vonatkozó tervek ismertetése után. Nyilvánvaló, hogy a kancellártól, illetőleg a kancelláriától elképzeléseinek feltétlen helyeslését várta, s majd látni fogjuk, milyen ingerültséggel fogadta, amikor a kívánt válasz helyett bár lojális és készséges, de aggályokat eláruló s módosításokat javasoló előterjesztést kapott. Az utóbbi különben abból a szempontból is érdekes, mert mutatja, hogy Józsefnek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült az általa óhajtott feltétlenül engedelmes vezetőréteget összeválogatnia, mely az ő tradícióktól független, radikális elképzeléseit vakon követné. Még legközvetlenebb munkatársainál is nem egyszer tapasztalnia kell, hogy osztályuk rendi szemlélete, a feudális magyar jogon pallérozódott gondolkodásuk a döntő pillanatokban megnyilatkozik, s csökkenti készségüket a császár akaratának elvárt buzgalmú kiszolgálásában. Erre a jelenségre különben majd a curiával kapcsolatban is vissza kell térnünk. A kézjegy tartalmát a kancellária „in pleno consessu" alaposan megvitatta, s úgy határozott, hogy az uralkodó akaratát közli a curiával, oly megbízással, hogy ez — az elrendelt változások lényegébe bele nem szólva — adjon sürgős tanácsot: milyen módon lehet a curia reformját úgy végrehajtani, hogy az ellen a peres felek részéről jogos panasz ne legyen emelhető. Mielőtt azonban a kancellária a curiához intézendő leiratra vonatkozó javaslatát jóváhagyás végett az uralkodó elé terjeszthette volna, az szóbelileg majd augusztus 2-án újabb kézjeggyel meghagyta a kancellárnak, hogy a reform alapelveire vonatkozó, már az első kézjegyben elrendelt véleményezést haladéktalanul végezze el, s észrevételeit pontokba foglalva mutassa be, mert a császár azokat vele, az alkancellárral s az ekkor Bécsben tartózkodó gr. Niczky Kristóffal (előbb főispán és hétszemélyes táblai bíró, ekkor tárnokmester s a helytartótanács ügyvezető elnöke), valamint a kancellár által javasolandó még egy személlyel meg akarja beszélni. Eszterházy kancellár erre az ügyet ismét a kancellária plénuma elé vitte a tárgy újabb megvitatására. Ügy látszik ugyanis — s a továbbiak is arra mutatnak — hogy József a kancellárnak adott fenti rendelkezéseiben a curia megkérdezését elutasította, s a reformot megvalósító intézkedéseket a kancelláriával azonnal ki akarta dolgoz-