Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
IV. rész. 1772—1785
javaslatot tett. Az írásbeli munkák csökkentésére pl. azt javasolta, bogy a kamara az udvarhoz másolatok helyett eredeti iratokat küldhessen. A javaslat azt is felvetette, hogy a kamara tisztán kamarai jellegű ügyekben közvetlenül, s ne a helytartótanács útján érintkezhessen a törvényhatóságokkal. 66 Utóbbi a magyar kamara hatáskörének kiterjesztését jelentette volna, ami az udvar szerint a helytartótanács és a kamara egyesítése előtt nem látszott időszerűnek. így ennek a kérdésnek a szabályozása is csak az egyesítés után került napirendre. Irattári hivatal. Az ügyosztályi rendszer bevezetésénél az irattári hivatalnak ugyanolyan nehéz feladatokat kellett ellátnia, mint az iktatóhivatalnak. Az ügyosztályi struktúra kiépítésénél, amint erről már megemlékeztünk, az első lépéseket az ügyintézés folyamán az iktatóhivatalnak kellett megtennie. Ott osztották szét a beérkezett iratokat (ügyeket) ügyosztályok, előadók szerint, s a tanácsülési jegyzőkönyvek váza is ott alakult ki. Az előadók, a tanácsülés, a titkárok s majd a kiadóhivatal tevékenysége következtében azután megszülettek a tanácsülési jegyzőkönyvek és az ügyiratok. Az irattári hivatalra hárult az ügyintézés eme termékeinek rendszerezése, megőrzése és használhatóságának biztosítása az új ügyosztályi szisztémának megfelelően. Az 1772. évi utasítás szerkesztői szintén érezték ezeket a nehézségeket, azért részletesen szabályozták az irattári hivatalnak az ügyosztályi rendszer megvalósításával kapcsolatos teendőit. E szabályozás értelmében az ügyiratokat ügyosztályok szerint kellett szétosztani, s az ügyosztályokon belül időrendben, hónapok szerint csomókba gyűjteni. Előzőleg minden fogalmazvány (illetve a hozzá csatolt beadvány és a mellékletek is, tehát az ügyirat minden darabja) az irattárba való érkezéskor külön irattári jelzetet kapott, amely tartalmazta az ügyirat havi sorszámát, az évet, hónapot és az ügyosztály nevét (pl. No. 80. ex februario 1774. in re salinari). A sorszámozást minden hónapban elölről kellett kezdeni, s az ügyiratokra a megfelelő sorszámot érkezésük sorrendjében vezették rá. Az irattári jelzettel ellátott fogalmazványra (ebben helyezték el ugyanis az ügyirat többi darabjait) tartalmi kivonatot is kellett készíteni. E munkálatok elvégzése után helyezték el az ügyiratokat a megfelelő ügyosztályok iratanyagában, ahol az egyes darabok sorszámok szerinti rendjében, mivel a sorszámozás közös volt, természetesen hézagok, ugrások keletkeztek. Az így elhelyezett iratok könnyebb megkeresésére és nyilvántartására az utasítás lajstrom- és mutatókönyvek készítését írta elő. Az iratanyag tárgya (ügyosztályi hovatartozása) szerint több könyvet kellett készíteni. E lajstrom könyvekbe a sorszámok rendjében be kellett jegyezni az ügyirat tartalmi kivonatát, s a fasciculus számát, amelyhez az ügyirat tartozott. A lajstromkönyvekhez betűrendes tárgy- és névmutatót is kellett szerkeszteni. E mutatóknak a lajstrom megfelelő lapszámára kellett utalniok. 67 Külön szól az utasítás a királyi rendeletekről, amelyek általában több ügyben intézkedtek, s így egyes részei más és más ügyirathoz tartoztak. Mivel az eredeti királyi rendeletet nem lehetett több ügyirathoz csatolni, azért különálló pontjairól már az iktatóhivatalban másolatokat készítettek. Ezeket a másolatokat az 66 E 47. Canc. et. Reg. 1784. márc. No. 61. A javaslatot egyébként báró Schilson János Keresztély kamarai tanácsos és Trsztyánszky Dániel kamarai levéltári és irodaigazgató dolgozta ki. 67 1772. évi utasítás 75 — 79. fej.
