Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
IV. rész. 1772—1785
szülésre. Ettől a rendtől csak fontos vagy sürgős ügy elintézése miatt lehetett eltérni. 16 A kamara ügykörének ügycsoportokra való osztása tehát, mint látható, az iratok iktatásánál és a protocollum exhibitorum felfektetésénél meglehetősen tisztán érvényesült. Az iratok iktatásánál az az érdekesség figyelhető meg, hogy a kamaránál ekkor nem a helytartótanácsnál használatos sorszámos iktatókönyvbe, hanem olyan jegyzőkönyvbe iktattak, amely egyúttal — erre majd később kitérünk — tanácsülési jegyzőkönyvül is szolgált. Az ügyosztályok szerint szerkesztett „protocollum exhibitorum" iktatókönyvnek indul, de később a tanácsi döntés bevezetésével tanácsülési jegyzőkönyv lesz. A magyar kamara 1772 utáni regisztratúrájában a „protocollum exhibitorum"-ok azonosak az egyes ügyosztályok anyaga elé helyezett tanácsülési jegyzőkönyvekkel. 17 Ez az iktatási eljárás egyébként a helytartótanács ügyintézésében sem volt ismeretlen, amelynél a tanácsülési jegyzőkönyvek adatait (ülés száma, departamentum, előadó, iktatószám) szintén ráírták az iratokra. A helytartótanácsnál azonban ezen kívül külön központi sorszámos iktatókönyvet is vezettek, és ezt nevezték el protocollum exhibitorumnak. Ez a protocollum exhibitorum nem azonos a helytartótanács tanácsülési jegyzőkönyvével, a protocollum sessionale-val, bár az iratok sorszámai (az iktatószámok) mindkét jegyzőkönyvnél azonosak. 18 A magyar kamara 1772 utáni regisztratúrájának iratai (az egyes ügyosztályok jegyzőkönyvei és aktái) azt tanúsítják, hogy az utasítás fenti rendelkezései a gyakorlatban is megvalósultak. Az előadók és a tanácsülés munkája. Az 1772. november 14-i utasítás egyik legjelentősebb újítása az volt, hogy az előadói munkát az ügyosztályokhoz szakreferensként beosztott kamarai tanácsosok vállára helyezte, tehát kivette azt a titkárok, illetve részben a bizottságok hatásköréből is. Az 1740 után rendszeresített állandó bizottságok, mint tudjuk, annyiban végeztek előadói munkát, hogy előkészítették az ügyeket a tanácsülésre és határozataik a tanácsülésen javaslatul szolgáltak. A bizottságok döntő szerepe az 1772. évi reform értelmében megszűnt, ami természetesen nem azt jelentette, hogy a magyar kamara teljesen szakított a bizottsági ügyvitellel. Az ügyek előkészítése azonban ezentúl általában a referens-tanácsosok munkája volt, s ők készítették el a javaslatokat is a tanácsülésre, mégpedig az iktatóhivatalból megküldött (esetleg még ahhoz az irattárból csatolt) iratok alapján. Az ügyvitel szakszerűségét ez a rendszer úgy biztosította, hogy egyegy referensre, amint említettük, meghatározott ügyeket osztottak ki, így ezek intézésében a referens jártasságot szerezhetett. 19 A referens-tanácsos az ügy előzetes tanulmányozása után írásbeli javaslatot (votum) készített az elintézésre, azt a tanácsülésen az ügy ismertetése után felolvasta. A javaslattételnél a departamentális rendszer annyiban érvényesült, hogy mindegyik előadó csak a saját referenciájához tartozó ügyben terjesztett elő írásbeli javaslatot. A javaslatok felolvasása azonban rang szerinti sorrendben (in relatione ordo praecedentiae in sessione a primo usque ultimum referentem progrediendo observandus est) történt. 16 1772. évi utasítás 9., 11., 12., 13. fejezete. 17 L. a magyar kamarai levéltárban az 1773 — 85. évi ügyosztályok iratanyagát. 18 Ember Gy.: A helytartótanács ügyintézése. 145 — 46, az iktatókönyvre 46. 19 1772. évi utasítás 14. fejezete az előadók kijelölésére. A tanácsosok referálására E 1. Prot. cam. cons. 1747. febr. 21. 222. A titkárok előterjesztéseire a tanácsülési jegyzőkönyvekben több adat található.
