Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

II rész. 1720—1740

Az államadósságok likvidálása céljából végrehajtott kamarai pénztári reformok tehát nem hozták meg a kívánt eredményt a birodalmi háztartásban. A kamarai főpénztár helyébe lépő bancalitást lényegében nem sikerült állami bankká kifejleszteni. A bécsi udvar a bankkérdés mellett a kamarai igazgatás többszöri újjászervezésével, a hatékonyabb és racionálisabb igazgatás, gazdálkodás megteremtésével próbálta az állami jövedelmeket növelni. Ez ugyan a régi módszer volt, mivel azonban az átszervezések, az ügyvitel reformja lényegbe vágó kérdéseket érintettek, a bécsi udvar ettől is eredményt várhatott. A bécsi udvari kamara belső szervezetét és ügyvitelét illető reformok főleg az ügyintézés szakszerűségének elmélyítését, a tárgyalásra kerülő ügyek megfelelő előkészítésének lehetővé tételét, az ügyintézés meggyorsítását, a takarékosságra való törekvést tűzték ki célul. E célok eléréséhez különféle úton-módon közeledtek. Általában azonban szakítottak a kamarai ügyintézés ama hagyományos gyakorlatával, amelynél az ügyek elintézésének érdemi része főleg a tanácsülésre korlátozódott. Az 1713—14. évi reform értelmében a bécsi kamarán belül 8 főbizottságot álHtottak fel, minden főbizottság a kamara egy-egy osztályaként meghatározott ügyekkel foglalkozott. A főbizottságok az ügyek zömét önállóan intézték el, a tanácsi plénum csak ritkán ült össze. A bizottságok határozataikat az elnökhöz vitték, aki azokat jóváhagyta, vagy a császárhoz terjesztette fel döntés végett. A tanácsülés jelentősége tehát erősen korlátozódott, s az elnök szerepe nagymértékben megnövekedett e reformok folytán. Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar-erdélyi, tiroli és stájer kamarai ügyeknek külön referenseik voltak. A határozatokat ezeknél az ügyeknél nem a főbizottságok, hanem a referensek vitték a kamaraelnök elé, bár az ügyeket a főbizottságok előzőleg megtárgyalták. Az 1713—14. évi reform legfontosabb eredménye az volt, hogy bevezette a bécsi udvari kamaránál az ügycsoportok szerinti (departamentalis) ügyintézést, méghozzá, mivel a főbizottságok önállóan intézkedtek, annak nem is kezdetleges változatát. Az ügycsoportok szerinti ügyintézés megkönnyítése végett az alárendelt tartományi kamaráknak meghagyták, hogy jelentéseiket a 8 főbizottság hatásköre alapján szerkesztett tárgyi rubrikák szerint küldjék fel Bécsbe. Mindez nagy előrehaladást jelentett a szakszerű hivatali munka elmélyítése terén. A reform talán túlságosan is radikális volt, a tanácsülés úgyszólván teljes kikapcsolása és az elnök hatáskörének megnövelése nem bizonyult megfelelőnek. Ezért 1717ben újból visszatértek az ügyintézés ama formájához, amikor döntést az ügyekben a tanács plénuma hozott. Az ügycsoportok szerint történő ügyintézést, a bizottsági rendszert azonban nem vetették el. A nyolc főbizottság közül hatot megtartottak, szerepüket csak az ügyek előkészítésére korlátozták. A bizottságok javaslatait a tanácsülés tárgyalta meg, és döntést az ügyekben a tanácsülés — nem az elnök — hozott. A bécsi kamara 1732. évi utasításában újból szabályozták az ügyintézés módját. E szerint a takarékoskodás, a gyorsabb ügyvitel céljából a bizottsági rendszer még jobban visszaszorult, csak három állandó bizottságot (katonai, számadási, neoacquistica) hagytak meg, feladatuk továbbra is az előkészítés, a véleményadás maradt. Fontos kérdések megtárgyalásánál az előkészítést alkalmi bizottságok is végezték. A bizottsági rendszerrel szemben ekkor az előadói rendszert akarták meghonosítani. Az egyes ügyeket az utasítás szerint az előadó tanácsosoknak kellett előkészíteni és a tanácsülésen referálni. Az utasítás kilenc referenciát állított fel (a 4. a magyar, a 9. a magyar sóügyekkel foglalkozott) és előírta