Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

I.rész. 1686-1720

tevékenység ellenére tanácsosok és titkárok elég ritkán terjesztettek elő ügyeket a tanácsülésen. Ez 1720-ig általában a tanácsülés vezetőjének (karaaraelnök vagy helyettese) a feladata volt. A pénztár és a pozsonyi bankképviselet A bécsi központi pénzügyigazgatás reformjához, a bécsi udvar pénzügyi politikájához szorosan kapcsolódtak azok a változások, amelyek a magyar kamara pénztári szervezetét, hatáskörét, s ezzel végeredményben a legfontosabb kérdést, a jövedelmek felhasználását érintették. A magyar kamara pénztára (officium perceptoratus, generális proventuum regiorum perceptoratus) már a XVI. századtól kezdve különálló hivatalként működött. A pénztár személyzete 1560 óta két tisztviselőből állt, a pénztárosból (magister camerae, perceptor generális) és az ellenőrből (controlor, contrascriba). Segédszemélyzetként legfeljebb egy-két írnok található mellettük. Ezeket a pénztáros saját fizetéséből fogadta fel, vagy kisebb összegű illetményüket esetleg a pénztáros fizetésével együtt utalták ki.

103 Az 1672. évi kamarai utasítás a pénztáros és az ellenőr munkáját szintén a régebbi utasítások szellemében szabályozta. A pénztáros és az ellenőr minden pénzbeli bevételről a beszolgáltató tisztviselőnek nyugtát tartozott adni, a nyugtát a pénztároson és az ellenőrön kívül a számadásmester is aláírta, a befolyt jövedelmeket mindhárman nyilvántartásba is vették. A pénztári szekrénynek két kulcsa volt, egyiket a pénztáros, másikat az ellenőr őrizte, a pénztárt így csak együttesen nyithatták fel, s a kifizetések csak kettejük jelenlétében történhettek meg. (Betegség vagy távollét esetén a pénztárost vagy az ellenőrt egy számvevőségi tisztviselő helyettesíthette. ) A pénztár a tanács írásbeli rendeletére fizethetett, szóbeli meghagyásra tilos volt fizetni. Az írásbeli utalványokat az elnökön vagy helyettesén kívül egy tanácsos és a titkár is aláírta. Kifizetéseket a tanács csak a király által megállapított költségvetés (status) alapján eszközölhetett, a költségvetésben elő nem írt kifizetésekre pedig külön királyi rendelet volt szükséges. A vidéki számadók is csak a tanács utalványozására fizethettek. Pénzügyi gazdálkodásukról negyedévenként kellett elszámolniuk. Az utalványozási iratokat, a nyugtákat gondosan meg kellett őrizni s a számadásokhoz csatolni. Sürgős, rendkívüli napi kiadások esetében — amelyeknél nem lehetett megvárni a királyi jóváhagyást — a tanácsnak joga volt a pénztárhoz utalványt intézni, amelyet két tanácsos írt alá. Ezekről utólag kellett az udvarnak jelentést küldenie. A magyar kamara önálló pénzutalványozási hatásköre tehát igen csekély volt. A pénztár a bevételekről és a kiadásokról negyedévenként számadási kivonatot (extractus) állított össze, amelyet több példányban a tanácsnak adott át, a tanács ebből egy példányt Bécsbe terjesztett fel. Minden esztendő végén pedig évi számadást kellett készíteni, amelyet a tanács a számvevőhivatal és a saját ellenőrzése után a bécsi kamarához (az uralkodóhoz) juttatott el felülvizsgálat céljából.

104 103 E 106. Liber percept. atque erog. provent. 1708. év 36—40. 104 L. a 34. sz. jegyzetnél az 1672. évi utasítás 34., 35., 36., 38. pontjait és Ember: Újkori magyar közigazgatás. 136 — 37., továbbá HKA. Hoffin. Ung. Rote No. 308. 1686. máj. 13., utasítás a pénztár és a számvevőség működésére.