Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

I.rész. 1686-1720

tás lelkére köti a titkároknak a hivatalos titok megőrzését, azt, hogy kizárólag hivatalos ügyekkel foglalkozzanak, magánügyek intézését szigorúan megtiltja. Meghagyja nekik, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben legyenek szorgalmasabbak és pontosabbak a tanácsi határozatok alapján az iratok kiadásában. Mindkét rendelkezés tehát a titkárok munkájában bizonyos rendellenességekre hívja fel a figyelmet. Hiányolja továbbá az utasítás azt, hogy a titkárok bizonyos iratokat nem küldenek át a számvevőhivatalhoz. Elrendeli, hogy ezentúl a pénzkiutalásra leküldött császári rendeleteket, adományleveleket, eladási okmányokat, átírási okmányokat, szerződéseket és ehhez hasonló iratokat közöljék a számadásmesterrel, a számvevőség ugyanis ebből tájékozódik a gazdálkodás menetéről, s ezek alapján készíti el feljegyzéseit a kamarai gazdálkodás helyzetéről. Ugyancsak értesítenie kell a számvevőhivatalt az elkobzásból származó és a rendkívüli jövedelmekről is, hogy ott mindezeket nyilvántartásba vehessék. (Az iratokat a számvevőség az adatok nyilvántartásba vétele után visszaküldte.) E rendelkezésekkel nyilván a titkárok és a számadásmester jobb együttműködését, a szám vevőhivatal gazdasági munkáját, ezen keresztül a jobb kamarai gazdálkodást és a jövedelmek növekedését akarták elősegíteni. Külön szól az utasítás az altitkár tevékenységéről. Az akkori magyar kamaránál — más kormányhatóságok (értsd az osztrák hatóságokat) gyakorlatával ellentétben — nem vezettek külön jegyzőkönyvet a tanácsi határozatokról. Ezért az utasítás meghagyja, hogy az altitkár nemcsak azokról a döntésekről vezessen jegyzőkönyvet, amelyek expediálását reábízták, hanem az összes többi tanácsi határozatról is. Az altitkárra vonatkozó szövegből tehát az is kiviláglik, hogy segített a titkárnak az iratok kiadásában (esetleg fogalmazásában is). Ez tisztségének természetes velejárója volt. A titkárok és az altitkár munkájában segédkező fogalmazókat tulajdonképp már az iroda személyzetéhez kell számítanunk. A fogalmazók őrizték az irodán a fogalmazványokat és lajstromkönyveket készítettek hozzájuk (quorum officium est, ut minutas diligenter regestrent et conservent). A fogalmazók olvasták össze a lemásolt tisztázatot a fogalmazvánnyal, s általában ügyeltek arra, hogy a tisztázatokat helyesen másolják le. őket bízták meg az irodai jegyzők ellenőrzésével is. Az irodai jegyzők dolga volt az iratok kiadása (expediálás) és valószínűleg előzőleg a fogalmazványok lemásolása is, bár ezt járulnokok (accessistae) is végezhették. Az egykori kamarai fogalmazványokon (expeditiones camerales) megtalálható annak a jegyzőnek a neve, aki a fogalmazvány alapján készült tisztázatot (elküldött iratot) expediálta. Mindebből az következtethető, hogy az irodán azt a munkát, amelyet a XVIII. század második felében a fejlettebb hivatali szervezetű kamaránál a kiadóhivatal végzett, a XVIII. század elején részben a fogalmazók, részben pedig az irodai jegyzők (vagy másképp kancellistáknak is nevezhetjük őket) látták el. Kiadó (expeditor) külön tisztviselőként ekkor még a kamaránál nem működött. A jegyzők gondoskodtak egyébként arról is, hogy a titkárok vagy a tanács a kért fogalmazványokat szükség esetén az irodától megkapja, s hogy ezek a fogalmazványok használat után helyükre kerüljenek. Az 1696. évi utasítás általában munkája pontosabb és szorgalmasabb végzésére inti az iroda személyzetét. Az iroda tisztviselője volt a lajstromozó vagy irattáros (regestrator) is. Az 1690es évek óta segédet (adjunctus) is találunk mellette, aki a beteg irattárost helyet-