Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
VI. rész. 1790—1848
s ezért büntetés helyett birtokot és nemességet kapnak. Sok tiltakozás hangzott el az örökösödési jog érvényesítése, a perek lefolytatása eUen. A rendek több ülésen olyan álláspontra helyezkedtek, s olyan végzést hoztak, hogy a fiscus csak adományozható (donationalis) javakban örökölhessen, a szerzett vagyonra ne terjedjen ki örökösödési joga. Örökösödési jogát rendes peres úton érvényesítse, s csak olyan birtokot adományozzon el, amely már de iure és de facto a kincstárra háramlott, de ne adományozzon lappangó királyi jogokat, amikor az adományosnak keU előteremteni a királyi jogot bizonyító iratokat és kell a pert lefolytatni. {Az ilyen adományt igen könnyen lehetett megszerezni, az adományos a bizonyító iratok utólagos előteremtésével olcsón birtokhoz juthatott.) A fiskus hűtlenség miatt elkobzott birtokot csak akkor adományozzon, amikor valakit bírói ítélet alapján marasztaltak el hűtlenségben. A fiskus nagyobb figyelmet fordítson a magvaszakadt (deficiens) oldalági rokonainak érdekeire. 160 A fiskus örökösödési jogát a rendek a nemesi családok érdekeinek védelmében támadták, s nyilvánvalóan nem értettek egyet az udvar nemesítési politikájával sem. A háramlott jószágokból egyébként ebben az időszakban a kamarának nem volt nagy jövedelme. Egyes országgyűlési felszólalók véleménye szerint nem is volt sok értelme annak, hogy a kincstár évi 50—60 000 Ft jövedelem miatt sok nemesi családot vagyoni bizonytalanságban tartott, s ennek következtében annyi átkot szórtak a kamarára. 161 Az országgyűléseknek a kamarai pénzügyigazgatással kapcsolatos állásfoglalásából is az látható, hogy a rendek általában nem nyúltak a magyar kamarai pénzügyigazgatás egyik alapvető kérdéséhez, a jövedelmek felhasználásának problémájához. A magyar kamara működésében rendeUenesnek inkább azt találták, hogy a magyar kamara törvényben kimondott függetlensége ellenére gyakorlatilag függő viszonyban volt a bécsi udvari kamarától (vagy a bécsi udvari kamarát befogadó egyesített birodalmi hatóságtól), így a magyar kamara jogi függetlenségét nem értelmezték olyan formálisan, mint a bécsi körök. Törvényellenesnek találták azt is, hogy a magyar kamara, mint a királyi jogokat érvényesítő szerv, többször sértette a rendek és az ország érdekeit, mint pl. a só árának emelésével, a fiskus örökösödésével vagy a felemelt sóáralap felhasználásával kapcsolatosan. Kétségbe vonták azt is, hogy a pénzkibocsátás kizárólag az uralkodó hatáskörébe tartozik. Csupán az 1811—12. évi országgyűlésen merült fel az a gondolat, hogy a kamarai jövedelmekkel az ország rendelkezzék. A nemesfémek kivitelének megszüntetése dolgában a rendek olyan kérdést érintettek, amely nem tartozott a magyar kamara hatáskörébe. Viszont síkra szálltak azért, hogy a tényleg függetlenített magyar kamara vegye át a nemesfémbányászat hatáskörét is. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a rendek a Habsburg-ház és a rendi Magyarország viszonya alapján nem találták lehetségesnek azt, hogy a közös költségekre lekötött kamarai jövedelmeket az udvartól elvitassák. Ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy a kamarai jövedelmek túlnyomórészt közös kiadásokra való felhasználása a bécsi birodalmi igazgatástól függetlenített magyar pénzügyi szerv útján s a rendek hozzájárulásával történjék. Felfogásuk szerint ez volt a fő kritériuma a magyar pénzügyigazgatás függetlenségének. 160 Uo. III. k. Bp. 1949, 188, 192-93, 374-75. 161 Uo. 374^75.
