Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
VI. rész. 1790—1848
politikája következtében az állami jövedelmek címén felhalmozódó tőke gyűjtő és felhasználó területe is. Ausztria iparát nemcsak a vámpolitika fejlesztette, hanem az is, hogy a központi birodalmi igazgatásra, az udvartartásra szánt összeget nagyrészt Ausztriában költötték el, s a hadsereg felszerelését az örökös tartományok ipara szolgáltatta. Magyarország legfeljebb a hadsereg élelmezéséhez járulhatott hozzá, hiszen a hadsereg szükségleteit ellátó ipara nem is igen volt. A monarchia súlypontja tehát nemcsak gazdasági szempontból, hanem az állami pénzügyek vonatkozásában is az örökös tartományokra esett. Mindkettő nagy szerepet játszott Magyarország elmaradottságában és gazdaságilag alárendelt helyzetében. Az előbbiek alapján az is kétségtelen, hogy Magyarország pénzügyigazgatási rendszere 1848 előtt sokkal elmaradottabb volt, mint az örökös tartományoké. Abban osztrák és magyar oldalról is megegyeztek, hogy a primitív pénzügyi viszonyokon az adózás kiterjesztésével, a nemesség adómentességének megszüntetésével (háziadó fizetése) kellene segíteni. Az így létrehozandó alap felhasználása dolgában azonban már erősen eltértek a vélemények. A bécsi udvar a megnövekedett magyar állami jövedelmeket nagyrészt arra szerette volna felhasználni, hogy növelje Magyarország hozzájárulását a közös kiadásokhoz, az államadósságok viseléséhez. A magyar reformpolitikusok, Kossuthék, ebből az összegből szerették volna létrehozni az ország gazdasági és kulturális fejlődésében annyira hiányzó közalapot (fundus publicus) és az országos pénztárt. 127 A fundus publicus létrehozása azonban 1848 előtt az 1715 óta tartó országgyűlési csatározások ellenére sem sikerült, 128 bár mind az országos pénztár, mind a fundus publicus csírájában, sajátságos rendi színezettel tulajdonképp 1848 előtt is megvolt. E két pénzügyi szervre hárult az a feladat, hogy a kamarai és az adójövedelmek közös kiadásokra való felhasználása miatt bizonyos közszükségleteket ellásson s a gazdasági fejlődéssel, a közlekedés fejlesztésével kapcsolatos minimális igényeket kielégítsen. Már a XVIII. század második felében létezett Magyarországon egy országos pénztár, az ún. cassa regni. Az elnevezés ne tévesszen meg bennünket, nem nagy összegek felett rendelkező központi pénzügyi szervről van szó, hanem egy jelentéktelen rendi hatóságról, az „ország" pénztáráról. Feladata az volt, hogy az országgyűlési deputációk működését finanszírozza, az országgyűlési bizottságok tagjainak napidíjait kifizesse. 129 Jövedelmének alapjául bizonyos, valószínűleg királyi dotáció révén keletkezett pénzösszeg kamatai szolgáltak. Ez a pénztár kapta meg a honfiúsítási díjakat, s a felemelt sóáralapból is juttattak számára bizonyos összegeket. A cassa regni utalta ki a rendi levéltárnok és allevéltárnok (archivarius, vicearchivarius regni) fizetését, továbbá a rendi pénztárnokét (perceptor cassae regni) is. A cassa regni évi jövedelme nem érte el a 100 000 Ft-ot. A nemzeti múzeumi és a nemesi felkelési alapot is kezelte 1800 után. 130 Nem 127 Vö. Kossuth L.: Országos pénztár. Pesti Hírlap. 1842. máj. 1. 139. sz., Fényes E. Í. m. 69-82. 128 Kossuth L.: Országgyűlési tudósítások. II. k. (1833. aug. 5.—1834. márc. 24.) Bp 1949, 89. 2. sz. jegyzet. Szerk. Magyar Tört. Tud. Int. (A továbbiakban: Országgyűlési tudósítások.) 129 Sándor Lipót iratai. 592. A nádor 1791. jan. 2-i levele Ferenc királyhoz a Landeskasse, illetve cassa regnicolaris dotációja ügyében. 130 Vö. N 43. Archívum regni. Lad. F. NB. Rationes percept. cassae regni Hungáriáé és N 32. Cassa regni nevű állagokat.
