Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

VI. rész. 1790—1848

(numerus) kaptak, az egyes kútfők tételei szintén. Minden ügyosztály iratanyagá­hoz lajstromkönyveket készítettek, ezekben rögzítették az iratok kútfő-tételes rendjét. Ezeket a lajstromkönyveket betűrendes név- és tárgymutatóval látták el. E mutatóval ellátott lajstromokat (regestrum et index) számsorral is kiegészí­tették, amelyben az iktatószámokkal kapcsolatos kútfőket és tételeket (az iratok irattári, ma levéltári jelzetét) tüntették fel. A kamarai ügyvitel 1813. évi vizsgálata arra a megállapításra jutott, hogy a kútfők kialakításának módja a kamarai irattárban nem megfelelő, s a segéd­könyvek szerkesztésénél is egyszerűsítést lehetne bevezetni. A vizsgálat elsősor­ban azt kifogásolta, hogy az ügyosztályok iratanyagát sok kútfőre osztják fel, s ezzel az iratok rendszerbe osztását körülményessé, az iratok felkutatását nehéz­kessé teszik. Egyes kamarai ügyosztályok iratanyaga — amint az iratok máig fennmaradt rendszere mutatja — 1812 előtt valóban túl sok, több száz kútfőre oszlik, a nagyobb tárgykört felölelő kútfők mellett igen sok az aktának tekinthető ún. egyedi kútfő. 96 Az irattári hivatalhoz intézett 1813. február 12-i elnöki rende­let e fogyatékosságok kiküszöbölése végett meghagyta, hogy az irattár alkalma­zottai a departamentumok iratainak rendszerezésénél minél kevesebb kútfőt (generales regestraturae numeros seu ita dictos fontes) alakítsanak ki, az irat­anyagot nagyobb tárgyi kútfőkbe osszák, és ne aprózzák szét. Az eddig nagy mun­kával vezetett lajstromkönyvek (hucusque operose ducti regestri) helyébe elren­delte minden ügyosztálynál kútfő-jegyzék (connotatio fontium seu regestratura­lium numerorum) vezetését. Ez minden departamentumnál egy különálló füzet volt. E füzet lapjainak első hasábjába a kútfő számát, második hasábjába a tár­gyát, a harmadik hasábjába a tételek számát kellett beírni. Ebből a füzetből az irattári tisztviselő megállapíthatta, hogy valamely már regesztrált ügyben kelet­kezett újabb és újabb iratoknak milyen tételszámot kell adni. A kútfők számához valamely ügy első iratának bevezetése esetében odaírta a tárgyat, és a megfelelő címszót (vox indicans). Az irattárhoz intézett elnöki rendelet azt is meghagyta, hogy ezentúl nemcsak a beadványokat, hanem a kiadványok fogalmazványait is mutatózni kell, s a szabályrendeleteket pedig „normalia" szó alatt kell a mu­tatóba bevezetni. 97 Az 1813. február 12-i elnöki rendelet kiegészítéseként 1816 decemberében külön részletes utasításban szabályozták az irattár munkáját. A kútfők kialakításának és a mutatók szerkesztésének módját ez az utasítás részletesen leírja. Az utasítás szerint egy-egy ügyosztály részére (évenként) felfektetett mutató­könyv (index seu repertórium) első lapjaira a tanácsülések sorrendjében az ikta­tószámokat feltüntető számsort kellett összeállítani. Az iktatószámok alatt a kamarai hivatalok kezdőbetűivel azt jelölték meg, hogy egy rendelkezést milyen kamarai hivatalhoz intéztek (pl. ad officinám rationariam:o). Minden iktatószám­hoz odaírták a megfelelő kútfő- és tételszámot. A mutatózáshoz feltétlenül szükséges volt minden ügyosztálynál a kútfők jegyzéke, amely a mutatót készítő asztalán feküdt. A mutatót készítőnek alaposan el kellett olvasnia a mutatózásra került iratok tartalmát, mind a helyes tartalmi kivonat, mind pedig a megfelelő címszavak (Schlagwörter) kijelölése céljából. 96 Vö. A magyar kamara ügyosztályainak 1812 előtti iratanyagát. A kútfők száma a lajstromkönyvekből könnyen megállapítható. 97 E 97. Praes. 1813. febr. No. 34. számú ügyiratban az irattári hivatalhoz intézett február 12-i rendelet fogalmazványa. 21* 323

Next

/
Oldalképek
Tartalom