Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
VI. rész. 1790—1848
az aktagyártás csökkentését, az ügyvitel racionalizálását tűzte ki céljául. Közölte a kamarával, hogy az egész monarchia közigazgatásának összehangolására, központi irányítására létesített „Staats- und Conferenzministerium" kötelessége a monarchiában az ügyvitelt normális mederbe terelni, a hatóságok együttműködését, a közigazgatási apparátust, a hivatali szervek alá- és fölérendeltségét szabályozni. Ez az uralkodó elnökletével működő legfelsőbb szerv ellenőrzi azt, hogy egyes hatóságok feladataikat elvégezzék, a rendelkezéseket pontosan végrehajtsák. Áttekintést kell szereznie ennek a legfelsőbb szervnek az egész állami apparátus munkájáról, s ezzel elő kell segítenie azt, hogy ez az apparátus jól működő óraként végezze feladatait. E cél érdekében a magyar kamarának is meg kell javítania működését. Az udvari rendelkezéseket pontosan végre kell hajtania, az ügyeket alaposan el kell intéznie, mindezért az előadók büntetőjogi felelősséggel is tartoznak. Minden esetben, amikor egy ügy a meglevő rendelkezések (normállá) alapján nem dönthető el, a felettes hatósághoz kell fordulni, még akkor is, ha az ügy eldöntése a kamara saját hatáskörébe tartozik. Azokat az ügyeket, amelyeket az 1800. január 29-i hatáskörbővítés a magyar kamarához utalt, a magyar kamara maga intézi el. Ez az utasítás is hangsúlyozza a pontos iktatást^ a tanácsülési jegyzőkönyvek pontos vezetését és azt az elvet is, hogy a kurrens ügyek kivételével mindent a tanácsülésen kell eldönteni. Bevezeti továbbá a negyedévi munka jelentések (Administrationsberichte) szerkesztését és Bécsbe való felküldését. Ebben a kamarának rövid áttekintést kellett adni a negyedév munkájáról, be kellett számolnia arról, hogyan hajtotta végre feladatait, hogyan küzdötte le a nehézségeket, amelyek bizonyos ügyek elintézése során előfordultak. Konkrét szabályozást az ügyintézés megváltoztatására ez az utasítás sem adott. 90 Nagyobb betekintést nyújt az 1790 utáni magyar kamara ügyintézésébe az 1813. február 12-i kamarai elnöki utasítás, 91 amely bizonyos, egyébként az ügyvitel menetének lényegét szintén nem érintő, újításokat honosított meg. Ennek az utasításnak az ismertetése, végrehajtásának vizsgálata alapján meggyőződhetünk arról, hogyan valósult meg a helytartótanácsi eredetű departamentális szisztéma a visszaállított kamaránál, s milyen változtatásokat végeztek rajta az ügyvitel racionalizálása, meggyorsítása céljából. Az ügyintézés első fázisa, mint tudjuk, a beérkezett iratok iktatása volt. Az iktatóhivatal 1813-ban 1 vezetőből és 7 beosztottból (iktatótisztből és gyakornokokból) tevődött össze. A beosztottak közül 4 vezette a központi iktatóíveket (philerae centrales) és az ellenőrző íveket (philerae scontrales), 2 mutatókönyvet készített az iktatóívekhez, 1 pedig a királyi rendeletek és a bécsi kamarai (vagy a kancelláriai) elnöki leiratok másolását végezte. Az eredeti királyi rendeleteket és elnöki leiratokat, ugyanúgy, mint a helytartótanácsnál, a kamaránál is külön állagba (benignae resolutiones) helyezték. Ezek az iratok rendszerint több ügyet tartalmaztak. Minden ilyen ügy a kamaránál külön iktatószámot kapott. A királyi rendeleteknek és elnöki leiratoknak ezeket a részeit lemásolták, s beérkezett iratként, beadványként (exhibitum) ezeket az önálló másolatokat kezelték, és ezeket küldték a tanácsülés elé is. Az iktatóhivatalnak adott utasítás szerint a magyar kamarához érkezett iratokat, beadványokat (exhibita) az iktatóhivatal vezetője osztotta szét referádák 90 E 136. Magyar kam. arch. Div. instr. Irreg. Fasc. 7. 562 1. 91 E 97. Praes. 1813. febr. No. 34.
