Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
VI. rész. 1790—1848
Azok a kamarai tisztviselők, akik nem voltak nemesek, vagy nem szereztek nemességet, vagy ha nemesek voltak, nem rendelkeztek kellő szakképzettséggel, vagy nem szolgálták eléggé az udvar érdekeit, nem juthattak előre továbbra sem a hivatali ranglétrán. Életüket a segédhivatalok, szakhivatalok beosztott tisztviselőikónt élték le, mint pénztári tisztek, számtisztek, kancellisták, levéltári lajstromozók kerültek nyugdíjba. Életük nehéz volt, mert fizetésük csak szerényen biztosította megélhetésüket, s az egyre terebélyesedő államigazgatás munkája elsősorban az ő vállukra nehezedett. Sokszor igazságtalan volt ez, mert a számtisztek, pénztári tisztek, kancellisták többsége ugyanúgy jogi főiskolai végzettséggel (az egyetem jogi karának vagy a jogi tanfolyamnak, jogakadémiának elvégzése) rendelkezett, mint a titkárok vagy a tanácsosok. A különbség legfeljebb az, hogy fogalmazótól felfelé ez kötelező volt, kamarai irodai tisztviselő ennél kisebb végzettséggel (a hümaniora, azaz a gimnázium és a föléje helyezett filozófiái tanfolyam elvégzésével) is lehetett valaki. Az iskolai végzettség tehát önmagában nem befolyásolta azt, ki milyen hivatali pályát fut majd be. Azt sem döntötte el, ki milyen kamarai szolgálati ágban, milyen gazdasági szakon fog dolgozni. A szakképzettséget, amely más természetű kellett hogy legyen a harmincadigazgatásnál, mint a birtokigazgatásnál, más a számvevőhivatalban, mint az irattárban vagy az iktatóhivatalban, a többnyire jogi végzettségű kamarai alkalmazottak már hivatali munkájuk során sajátították él. A szakképzettséget emellett eléggé általánosan értelmezték. Általában olyan kamarai igazgatási szakképzettséget értettek ezen, amely bizonyos gyakorlat 1 után alkalmas valamennyi kamarai pénzügyigazgatási ág ellátására. Ez jól látható néhány kamarai tisztviselő hivatali pályafutásából is. Az említett Orlandini Antal a kiadóhivatalban kezdte el kamarai szolgálatát, onnan a levéltárba kérlilt, s a királyi könyvek vezetésével foglalkozott. Mint kamarai titkár az igen fontos pénztári ügykörben tevékenykedett, s mint tanácsos a pénztári, a személyzeti, a hitelbizottsági és a nyugdíjügyek előadója volt. Kaszner András, a sárospataki és regéci kamarai uradalom prefektusa (jószágigazgatója) pl. a királyi kúrián kezdte el hivatali pályáját, innen a kamarához a kiadóhivatalba került járűlnoknak, majd az iktató segédje, később kamarai fogalmazó lett. A sárospataki és regéci uradalom prefektusává 1788-ban nevezték ki. ő is hivatalnok-nemes, címereslevelet 1790-ben kapott. 83 Arra, hogy a főiskolai végzettséggel rendelkező jélőitek is rendszerint írnokként, gyakornokként kezdték el hivatalnoki működésüket, s hogy ezzel a végzettséggel különféle típusú hivatali szerveknél dolgozhattak, világosan rámutat a magyar kancellárnak az állami hivatalnokok előléptetése ügyében készült 1785. évi felterjesztése. A felterjesztés előadja, hogy az ifjúság az iskolák elvégzése után joggyakorlatra ment a megyékhez, ügyvédekhez vagy a királyi jogügyi igazgatósághoz, a bíróságokhoz. Mehettek járűlnoknak, kanceUistának az országos kormányszékekhez, a kamarai adminisztrációkhoz, bánya-, só-, harmincadhivatalokhoz. A hivatali előléptetés dolgában a kancellár azt javasolja, hogy a helytartótanácsi és kamarai tanácsosokat a kormányszéki titkárokból, kamarai adminisztrátorokból, kerületi főispánokból, megyei alispánokból kellene kinevezni. A kormányszéki titkárokat pedig a legjobb kormányszéki fogalmazókból, a kerületi főispánok titkáraiból kellene kiválogatni. 84 83 E 81. Gremialia. 1790 — 23 — 5, 6., A 39. Magyar kanc. Acta gen. 1790 : 13 702. 84 A 39. Magy. kanc. Acta gen. 1785 : 5897.
