Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
IV. rész. 1772—1785
csolatos hatáskörét érdekesen világítja meg a magyar kamaraelnök egy 1773. évi rendelkezése is. Ebben a kamaraelnök — szóbelileg ugyan — meghagyja, hogy a közvetlenül az uralkodóhoz (a kabinetirodához) intézett magyar kamaraelnöki felterjesztéseket (nota, referada) s az azokra hozott királyi döntéseket másolatban, tudomásulvétel céljából a bécsi udvari kamarával is közöljék. 222 A bécsi udvari kamarának tehát ezek szerint azokról az ügyekről is tudnia kellett, amelyek elintézésében nem vett reszt. A magyar kamara az új utasítás kibocsátásával kapcsolatosan megkapta azt a szélesebb hatáskört, amelyet 1772 előtt inkább Grassalkovich kamaraelnök személye biztosított számára. Az új elnöknek, Erdődy János grófnak, aki korábban a magyar kamara alelnöke volt, sikerült megőriznie a magyar kamaraelnöki tisztség presztízsével kapcsolatos vívmányokat is. A bécsi udvari kamara nem javasolta e szélesebb hatáskör, nagyobb rang megadását. Úgy vélte, hogy Grassalkovich szélesebb elnöki hatáskörében nagy szerepet játszottak az udvarnak tett személyes szolgálatai, és az is, hogy gyakran nem tartózkodott a kamarai központban (Pozsonyban). Erdődy kamaraelnöknek ezzel szemben csak olyan hatáskört szánt, amelyet általában a tartományi hatóságok (Lánderstelle) vezetői gyakoroltak. Grassalkovich hatásköre nyilván szélesebb volt ennél. Ismét nézeteltérése támadt a bécsi udvari kamarának a magyar kancelláriával az elnöki tisztségre történő javaslat dolgában. A magyar kancellária 1772 februári előterjesztésében arra utalt, hogy 1748-ban Grassalkovichot az ő javaslatára nevezték ki kamaraelnöknek, s hogy a királynő rendelkezése alapján a kinevezési rendeletet a bécsi kamara és a magyar kancellária is kiadta. Kérte e gyakorlat további megtartását. A bécsi udvari kamara kétségbe vonta a kancellária javaslati jogát, ez szerinte mindig a bécsi udvari kamara joga volt. Azt elismerte, hogy a kinevező rendeletet néha a magyar kancellária is kiadta. Mária Terézia, minthogy már a kamaraelnököt kinevezte, nem foglalt állást a javaslattétel dolgában. Úgy döntött azonban, hogy a kinevező királyi rendeletet mindkét hatóság adja ki, s a hivatali esküt Erdődy a királynő előtt a bécsi kamaraelnök jelenlétében tegye le. A magyar kamaraelnök kinevezése, eskütétele tehát ugyanúgy történt, mint Grassalkovich esetében. A kamaraelnök beiktatására Festetich Pál grófot, a bécsi udvari kamara tanácsosát (később ő lett a magyar kamarai alelnök) küldték ki. Az uralkodónő tehát fontos kérdésben bizonyos fokig ismét a bécsi udvari kamara javaslata ellen döntött. Újabb adalék arra, hogy bár a bécsi udvari kamara javaslatokat adott a magyar kamarai ügyek elintézésére, s ezzel nagy befolyást gyakorolt a magyar kamarai pénzügyigazgatásra, a végső döntést maga az uralkodó mondta ki, esetleg a magyar kamara vagy a magyar kancellária által felhozott érvek alapján. Amint említettük, a magyar kamarának az új utasítással kapcsolatosan sikerült megtartania a Grassalkovich idején elnyert s akkor még a kamaraelnök személyéhez kötött szélesebb hatáskört. Az 1772. évi utasítás kísérő rendelete szabályozta, sőt bizonyos vonatkozásban ki is szélesítette ezt a hatáskört. Az önálló intézkedési hatáskört a magyar kamara általában a kisebb jelentőségű ügyek intézésében kapta meg. Ilyeneknél az udvarhoz (királyhoz) való felterjesztés és uralkodói jóváhagyás nélkül saját maga dönthetett. 8 "E 47. Canc. et Reg. 1773. jún. No. 260.
