Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Utóhang

Utóhang. Munkám nem akart a magyar közigazgatás XVI. és XVII. századi történetének összefoglalása lenni. Tudom, hogy ilyen összefoglalást csak megfelelő részlettanulmányok alapfán lehet majd írni; hogy ezekre mennyire szükség van, s belőlük milyen kevés, azt lépten-nyomon kénytelen voltam megállapítani és hangsúlyozni. A sok panasz helyett, mondhatná valaki, jobb lett volna, ha a szerző inkább valamelyik részletkérdés teljes tisztázására vállalkozott volna. Az igazat megvallva, sokkal szívesebben tettem volna ezt. Fájdalmasan hagytam abba vagy mellőztem egy-egy közigazgatási ág vagy hivatal múltjának részletes és teljes megismerését és megismertetését, de így kellett cselekednem, mert nem ez volt a feladatom. Feladatom csupán az volt, hogy az eddigi irodalom alapján összefoglaljam azt, amit az újkori magyar közigazgatás két első századának, helyesebben török-kori történetéről tudunk. Török-kor alatt az 1526-tól a török kiűzéséig terjedő időt értem. A két határpont nem mesterséges, a Habsburg-ház trónralépte és a török kiűzése egyaránt mélyreható változásokat hozott a magyar közigazgatás szervezetében. Ez a változás az egyes hatóságoknál nem pontosan egyszerre következett be, erre a tárgyalásnál figyelemmel voltam. Eredeti feladatomat aránylag könnyen megoldhattam volna. Látva azonban, hogy az eddigi irodalom alapján a magyar közigazgatás múltjáról mily keveset tudunk, arra a meggyőződésre jutottam, hogy munkám csak úgy nem lesz torzó s a magyar közigazgatástörténelemnek csak úgy teszek szolgálatot, ha arra is kiterjeszkedem, amit nem tudunk, de tudnunk lehetne és kellene. Vagyis nemcsak beszámolót adok, hanem a jövő kutatás feladatait és kereteit is megjelölöm. Törekedtem a teljességre, amit azonban természetszerűleg lehetetlen volt elérnem. E módosított célkitűzés folytán elkerülhetetlenné vált, hogy egyes kérdések, pl. a szepesi kamara fejlődésének tisztázására levéltári kutatásokat végezzek. Ezt azonban mindenütt, ahol szerettem volna, nem tehettem meg. Munkám így is túllépte az eredetileg tervezett kereteket és időbelileg is nagyon elhúzódott. Az eredeti forrásanyaghoz való visszatérés magyarázza meg az egyes fejezetek aránytalanságát. Csak így érthető, hogy éppen azok a részek lettek aránytalanul hosszúak, amelyeknél az irodalom jóformán teljesen hallgatott, s így kényszerültem magukat a forrásokat megszólaltatni. Munkám — ezt ismételten hangsúlyozom — nem összefoglalás, hanem célkitűzés, s így megállapításaim végleges érvényre nem tartanak igényt. Annál kevésbbé, mert sokszor voltam kénytelen feltevésekhez folyamodni. Feltevéseim és megállapításaim helyességét vagy helytelenségét a részlettanulmányok fogják majd eldönteni. Ezeknek munkám semmiképen sem akart elébevágni, sőt ellenkezőleg, utat nyitni kívánt nekik. Rendeltetését akkor fogja elérni, amikor minden vonatkozásban meghaladottá válik. Végül kötelességemnek tartom kegyetettel megemlékezni Magyary Zoltánról, akinek gondolata volt e munka megjelentetése, annak sorsát mindvégig a legnagyobb gonddal kísérte figyelemmel, elkészültét azonban már nem érhette meg.