Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
részt vehetett-e, s ha igen, csakugyan részt is vett-e rajtuk, avagy a részvétel jogát bizonyos szempontok szerint, helybenlakás, vagyon stb. alapján korlátozták, illetőleg ha nem is jogilag, de gyakorlatilag korlátozódott. Tisztázásra vár továbbá az is, hogy a közgyűléseket milyen időközökben és milyen alkalmakkor hívták össze. Ez utóbbi kérdéssel összefügg a hatáskör és az illetékesség körvonalazása, vagyis annak a felderítése, hogy milyen ügyekben határozott a közgyűlés, s hogy határozatainak érvénye a város minden lakosára, avagy csak a polgárokra, esetleg a városban birtokos nem polgári rendű személyekre is kiterjedt-e. A közgyűlési tárgyalás és döntés módjáról, azaz az ügyintézés menetéről, az írásbeliségnek térfoglalásáról és fennmaradt emlékeiről is csak megfelelő előtanulmányok alapján lesz lehetséges képet festeni. Választott község. Amint a város fejlődött, polgárainak száma folyton növekedett, a közgyűlések tartása, a városi ügyeknek közgyűlésen való elintézése, mindinkább nehezebbé vált. Természetszerűleg kínálkozott az a megoldás, hogy a közgyűlés szerepét a polgároknak szűkebb körű testülete, az úgynevezett választott község (electa communitas) vette át. A bíróból és esküdtekből álló belső vagy kisebb tanáccsal szemben külső vagy nagyobb tanácsnak is nevezték. Tagjait pedig a választott polgároknak (latinul electi cives, németül Genannte) mondották. Kezdetben a legöregebb és legtapasztaltabb polgárok közül kerültek ki, erre mutat seniores nevük. Ekkor még a választott község nem nyert szilárd keretet, ülésein hol többen, hol kevesebben vettek részt, az eldöntésre váró kérdések természetének és a határozathozatalra alkalmas vagy illetékes polgárok számának megfelelően. Később a tagok számát pontosan megszabták, többnyire tizenkettőben, huszonnégyben, hatvanban, vagy százban, s ennek megfelelően tizenketteseknek, huszonnégyeseknek, hatvanosoknak, vagy centumvireknek nevezték őket. Ez utóbbi név volt a legáltalánosabb, még olyan városok is átvették, ahol a külső vagy nagyobb tanácsnak száznál kevesebb tagja volt. Egyes városokban, mint fentebb már említettük, rövidebb-hosszabb ideig két választott község is működött egymás mellett, míg végül egybeolvadtak. E tény magyarázatát egyelőre nem ismerjük, azt sem tudjuk, volt-e valamilyen hatásköri különbség a kétféle külső vagy nagyobb tanács között. Miként a tagok számában, választásuk módjában is eltértek egymástól az egyes városok választott községei. A legrégebbi és kezdetben a legáltalánosabb szokás az volt, hogy a külső vagy nagyobb tanácsot a közgyűlés, azaz valamennyi szavazásra jogosult polgár választotta. Sok helyen ez a szokás az egész XVI. és XVII. század folyamán nem változott. Másutt viszont egyre fokozódó mértékben növekedett a választásnál a bíróból és esküdtekből álló belső vagy kisebb tanács befolyása. Eleinte csak jelölés formájában érvényesült, azaz olyképen, hogy a megválasztásra alkalmas személyeket a közgyűlésnek ajánlotta. Később azután maga töltötte be a megüresedett helyeket, ami által a választott község függő helyzetbe került vele szemben. Ez azonban a legtöbb helyen csak a közgyűlés teljes háttérbeszorulásának, majd végleges megszűnésének idején, a XVIII. század folyamán következett be. A fejlődést ebbe az irányba terelte a gazdasági és társadalmi viszonyok alakulásán, városi arisztokácia keletkezésén és hatalomra jutásán kívül az a
