Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A városok természetesen arra törekedtek, hogy a kamarai főhatóság alól, amennyire lehet, kivonják magukat, hogy belügyeiket minél önállóbban intézzék. Hogy ez a törekvésük mikor és milyen mértékben járt sikerrel, azaz a kamarákhoz való viszonyuknak az alakulása, a magyar várostörténelemnek még megoldatlan kérdései közé tartozik. A kamarákról eddig megjelent tanulmányok sem foglalkoztak vele. E tanulmányok, valamint a várostörténeti monográfiák gyér adatai arra mutatnak, hogy a városokat a kamarák a XVI. és XVII. század folyamán sem közigazgatási, sem pedig gazdasági téren, állandóan és rendszeresen nem ellenőrizték és irányították, erre a célra megfelelő szervezetet nem építettek ki. A kincstár szempontjából az volt a legfontosabb, úgyszólván az egyedül fontos, hogy a városok a rájuk meghatározott összegben kivetett országos adót, a taxát, valamint a királynak mint földesúrnak járó földbért, a censust, pontosan megfizessék. Amikor a városok belügyeibe beavatkozott, rendszerint csak azért tette, mert a taxa és a census fizetése megszakadt, a városok különböző bajaikra hivatkozva könnyítést, vagy mentesítést kértek. Ilyenkor azután a kamarák kénytelenek voltak utánanézni, mi is a helyzet a városok körül, valóban nem tudnak-e fizetni, vagy pedig csak rosszul gazdálkodnak, esetleg félrevezetik a kincstárt. A vizsgálatra, a kor általános gyakorlatának megfelelően, az uralkodó rendszerint egy bizottságot küldött ki, amely főleg kamarai tisztviselőkből állott. Egy ilyen bizottságnak 1614 augusztus 17-én II. Mátyás nevében az udvari kamara által kiállított utasítása korunkra maradt. 1 ) Majthényi László tinini püspök, Pethe László magyar kamaraelnök, Pákay Benedek személynöki ítélőmester és Hermann Frigyes, a magyar kamara számvevője voltak a bizottság tagjai. Utasításuk értelmében elsősorban az adó kérdését, s azzal kapcsolatban a városok gazdálkodását kellett megvizsgálniuk, 1593-tól egészen 1613-ig átnézve a különböző számadásokat. A kincstár arra gyanakodott, s gyanúját hivatalos és magánúton nyert értesülések táplálták, hogy a városok vezetősége hatalmával visszaél, a gondjaira bízott javakat és jövedelmeket hűtlenül kezeli, a közös terheket nem igazságosan veti ki a lakosságra. A városi javak és jövedelmek igen sokfélék voltak. A legtöbb városnak birtokai, jobbágy-falvai, földjei, rétjei, szőlői, kertjei, majorjai, erdői, halastavai, halászóhelyei, malmai stb. szolgáltatták a bevételek jelentékeny részét. A falvak népe a pénz- és természetbeni szolgáltatásokon kívül ingyen munkával, robottal is tartozott. A vadászat, a fafeldolgozás és értékesítés haszna is jelentékeny összegre rúgott. A városi házak bérbeadásából, sör- és pálinkafőzésből, ital- és húsmérésből, a szőlők után élvezett hegybérből (ius montanum), a tized bérletéből, vám- és vásárpénzekből, a gabonamérésért és a mértékek hitelesítéséért szedett illetékekből, a sókereskedelem monopolizálásából stb. ugyancsak nem csekély haszon származott. Ezekhez járultak még a bírságok, amelyeknek egy része a bírákat, másika azonban magát a várost illette meg, a polgárjog megadásáért szedett díjak, kulturális és közrendészeti célokra kivetett pénzek stb. stb. Nem csodálhatjuk, hogy a kincstárnak az volt a véleménye, hogy e sokféle bevételi forrásból a taxát és a censust is fedezni lehetne. A városok azonban más véleményen voltak. A két királyi adó fedezésére külön összegeket vetettek ki még olyan években is, amikor az országgyűlés hadiadót nem szavazott meg, s a kincstár taxát x ) Országos Levéltár, Kamarai Levéltár, Instructiones, Fasc. I. No. 30.
