Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
folyamán teljes homály borítja. Egyelőre csak feltételezzük, hogy a bányászat fokozatosan hanyatlott, — Bethlen Gábor ugyan igyekezett fellendíteni 1 ) — a belőle származó jövedelmek annyira csökkentek, hogy kincstári kezelésük helyett gazdaságosabbnak bizonyult a középkori bérletrendszer alkalmazása, ahogyan már a különvált Erdély első urai, János király és fiának helytartója, Fráter György is cselekedett. A bérletrendszer fokozatos megszüntetésére csak a nemzeti fejedelemség megszűntével, a Habsburgok alatt kezdődő új korszakban került sor. Egyedül a sóbányászatot igazgatták, ha nem is mindig, más elvek szerint. Az erdélyi sókamarák, Az erdélyi sóbányászat XVI. századi történetének legértékesebb forrása I. Ferdinánd király biztosainak, Bornemissza Pál veszprémi püspöknek és Werner György magyar kamarai tanácsosnak 1552-ben készült részletes jelentése, amely — egyebek között — a bányaigazgatással is behatóan foglalkozott. 8 ) Kitűnik belőle, hogy az erdélyi sóbányák igazgatása a kamarai rendszeren alapult. Öt helyen voltak Erdélyben jelentősebb sóbányák: Tordán, Désen, Kolozson, Széken és Vizaknán. Mindenütt egy-egy kamara működött, amelyek közül a vezető szerepet a tordai játszotta, főkamarának (camera principális) is nevezték. Valamennyi bánya a király tulajdonába tartozott, aki azokat saját igazgatásban tartotta. Jövedelmük egy részét olykor lekötötte egyeseknek, pl. a Fuggereknek, akik ilyenkor a királyi tisztviselők mellé a maguk hivatalnokait állíthatták. Az egész hivatalszervezet élén a kamarák grófja vagy ispánja (comes camerarum) állott, akit az uralkodó nevezett ki. Olykor, valószínűleg amikor a jövedelem egy részét magánosok élvezték, két kamaragróf vezette a kamarákat, egyforma hatáskörrel, egyik a király, a másik az illető magános megbízásából. A Tordán székelő kamaraispánok nagytekintélyű tisztviselők voltak, évi 1000 forint fizetést kaptak, 2—4 asztalt tarthattak, havi 2 forint zsoldon 100—200 lovas katonát fogadhattak, akikkel szükség esetén harcba is vonultak. Az egyes kamarák élére alkalmarást (vicecamerarius) a kamaragróf állított. Ha két kamaraispán volt, mindegyik tartott egy-egy alkamarást, akinek személyét megbízható emberei közül maga választotta ki. Ennyiben tehát az alkamarások familiáris alapon szolgáltak, mégsem tekinthetjük őket kamaragrófi servienseknek, minthogy fizetésüket nem a kamaraispántól, hanem a kincstártól kapták, s ezáltal hivatalviselésük magánjogi jellege mellett közjogi színezetet is nyert. Átmeneti foknak tekinthetjük a tiszta hűbériség és az állami alkalmazás között. Hasonló alapon szolgáltak, vagyis a kamaragróf fogadta, de — részint pénzben, részint pedig természetben — a kincstár fizette őket, a kamarák különböző alkalmazottai, akik az igazgatással kapcsolatos írásbeli és gazdasági munkát végezték. Ilyenek voltak a számtartó írnok (rationista scriba), a sáfár (dispensator), a szakács (cocus), a kertész (hortulanus), a kovács (faber), a faggyúosztó (distributor saevi), aki a sötétben dolgozó bányászok lámpásairól gondoskodott, a máglyás (magulator), aki a kibányászott és máglyába rakott sókockákat vette számba, a gépelyesek (kepelistae, gepe!) L. Wenzel i. m 225—229. és 435-436. 1. 2 ) A jelentést kiadta Engel i. m. 49. rész, 2. és 3. kötet.
