Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
a bányászat és az árusítás irányítása. A kamara szervezete az 1550 körüli helyzethez viszonyítva összezsugorodott. Az utasítás szerint csak egy számos, egy lapátos, egy kulcsár, aki egyben sáfár is volt, egy sütőasszony, egy szakács és egy béres tartozott a kamarai személyzethez, a bányamunkásokat nem számítva. Fizetésüket részint pénzben, részint pedig természetben kapták. A kamaraispán a huszti várbirtok udvarbírói szerepét is betöltötte. Nem változott a kamarai szervezet, amikor a bányák rövidebb időre királyi igazgatás alá kerültek. 1600 június 22-én a szepesi kamara Ercky János doctor utriusque iuris máramarosi sókamaraispán (praefectus camerae salinariae Maramarusiensis) részére állított ki hivatalos utasítást, amely latin nyelven ugyanazokat a rendelkezéseket tartalmazta, mint az 1591-i magyarnyelvű utasítás. Belőle tudjuk meg, hogy a számos latin neve numerator volt, a lapátosé ventilátor, a kulcsár-sáfáré claviger et dispensator és így tovább. 1 ) A szepesi kamara 1603-ig maradt a máramarosi sókamara főhatósága. Ekkor I. Rudolf Huszt várát és az azzal járó máramarosi grófi (főispáni) címet, valamint a sóbányákat Basta Györgynek adományozta. 2 ) Basta nem sokáig élvezhette a huszti uradalom jövedelmét. A várbirtok összes tartozékaival az erdélyi fejedelmek kezére jutott. További sorsáról csak annyit tudunk, hogy Bethlen Gábor fejedelem 1626-ban 50.000 arany fejében zálogba adta Bethlen Istvánnak és utódainak. Az Approbatae Constitutiones mint fejedelmi (fiskális) birtokot említik. Wenzel Gusztáv szerint a máramarosi sóbányászat történetében a XVII. század a hanyatlás korszaka volt, a bányák új virágkora akkor kezdődött, amikor ismét magyarországi igazgatás alá kerültek. 3 ) Nagybánya és Felsőbánya. Máramaros és Erdély között, Szatmár területén, két bányahely feküdt, mindkettő aranyáról és ezüstjéről híres : Nagybánya (Szatmárbánya, Rivulus Dominarum, Ungarisch Neustadt) és Felsőbánya (Mons Medius, Mittelburg). A XVI. és XVII. század folyamán többnyire Erdélyhez tartoztak, még azokban az években is, amikor Erdély a Habsburgokat uralta. Az itteni bányászat Mátyás király korában érte el virágkorát, a Jagellók idejében, majd Zápolyai János alatt fokozatosan hanyatlott. A bányák egy része a kincstár tulajdonában volt, a legtöbbet azonban bányapolgárok művelték. A középkorban Nagybányán külön bánya- és pénzverőkamara működött, mindazokkal az üzemekkel és ugyanolyan szervezettel, mint az ország többi ilyen kamarája. Ez a szervezet a bányászat hanyatlásával párhuzamosan összezsugorodott. A visszafejlődés okait és menetét nem ismerjük, tisztázása a kamara monográfusának lesz a feladata. Jelenleg néhány esetleges és töredékes adat összefoglalásával kell megelégednünk. A nagybányai kamara I. Ferdinánd alatt. Amikor Fráter György Erdélyt és a magyarországi részeket 1551-ben í. Ferdinándnak átadta, a király Bornemissza Pál veszprémi püspököt és Werner György magyar kamarai tanácsosokat küldte ki a kincstári jövex ) Eredetijét I. Orsz. Lvt. Kam. lvt. Instr. Fasc. 6. N° 171. 2 ) Takáts Sándor: A máramarosi sóbányák jövedelme 1551/52 és 1600/01-ben. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1899. 192—195. 1. 3 ) I. m. 237—238. 1.
