Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
kapta, s noha egy ideig a kamaragróf asztalánál étkezett, működéséről egyenesen fölöttes hatóságának adott számot. Fizetését, amelyből 2 lovat tarthatott, a szállítmányok után szedett díjból fedezték, ha pedig az kevésnek bizonyult, a sókamara jövedelméből egészítették ki. 1 ) A tokaji tiszt. A bányászattal és a szállítás ellenőrzésével, a csempészés megakadályozásával, a kamara szerepe nem ért véget, a kincstár érdeke azt is megkívánta, hogy a sót értékesítse, forgalomba hozza. A középkorban nemcsak a sóbányászat, hanem a sókereskedés is állami, helyesebben uralkodói monopólium volt, éppen úgy, mint napjainkban. A királyi bányákban bányászott sót az ország különböző részein úgynevezett lerakóhelyeken (loca depositionis) külön e célra létesített szervek árusították, amelyeket szintén kamaráknak, vagy leánykamaráknak hívtak. Ezeket kincstári tisztviselők vezették. Fizetésük sokba került, amikor pedig a sóbányák bérbe vagy zálogba kerültek, feleslegesekké is váltak, mert ilyenkor az értékesítésről is a bérlőnek vagy zálogosnak kellett gondoskodnia, aki természetesen olcsóbb módot keresett. Ez a magyarázata, hogy amikor II. Lajos a máramarosi sóbányákat kiadta kezéből, 1521-ben a sókereskedési monopóliumot megszüntette, a lerakóhelyek kamaráit feloszlatta és megengedte, hogy sóval mindenki kereskedhessek. 2 ) Amikor azután I. Ferdinánd a sóbányászatot ismét kincstári kezelésbe vette, újra szükségesnek bizonyult, hogy a kereskedelem megkönnyítésére valahol lerakóhelyet létesítsenek. A kereskedők részére ugyanis nagy fáradságot jelentett, ha a sóért egészen a rónai bányákig, vagy akár csak a huszti faktorig kellett utazniok. A kincstár valamilyen jobban megközelíthető lerakóhelyen sokkal nagyobb forgalmat remélhetett. Ezért szervezték a tokaji tisztséget, officiolatust. A máramarosi sókamara tokaji tisztjének (officialis camerae salium nostrorum Maromarusiensium in Tokaj) az volt a feladata, hogy a kamaragróftól, illetve a huszti faktortól hajón érkező sót átvette, jegyzékbe foglalta, elismervényt adott róla, majd nagyban és kicsinyben árusította, miközben arra is ügyelt, hogy erdélyi sót Magyarországba ne hozzanak be. Bár, mint neve is mutatja, a máramarosi sókamarával szoros kapcsolatban állott, mégsem neki, hanem a nagyági tiszthez hasonlóan közvetlenül a magyar kamarának volt alárendelve, attól kapta a király nevében kiadott utasítását, negyedévi jelentéseit ahhoz küldte, év végén az előtt adott számot működéséről. Asztal- és ruhapénzen kívül 4 ló és egy számtartó (rationista) tartására kapott fizetést. Ez utóbbit familiáris alapon fogadta, s érte teljes felelősséget vállalt. 3 ) J ) A nagyági officialis 1550-i utasítását 1. Orsz. Lvt. Kam. lvt. Libri instr. IV. 47. 2 ) Iványi i. m. 35. I. 9 ) A tokaji tiszt 1550-i utasítását 1. Orsz. Lvt. Kam. lvt. Libri instr. IV. 49, Tokajon kívül Naményen is említenek a források lerakóhelyet, amelyet ugyancsak egy tiszt gondjára bíztak. Róla azonban közelebbit nem tudunk. —A lerakóhelyeket az 1569. évi 18. tc. is említi, kétséges azonban, hogy a felsorolt helyeken csakugyan voltak sókamarák. — 1575-ből a pozsonyi sókamara vezetőjének utasítása maradt korunkra. Ez a hivatal (Salzkammer) azonban nem a magyar közigazgatás szervezetébe tartozott, az Ausztriából Magyarországra szállított sót árusította, mint neve is mutatja (Salzhandler). A pozsonyi hajózás irányítójával (Schiffmeister-Amts-Verwalter) működött együtt, s közvetlenül az alsóausztriai, közvetve pedig az udvari kamara főhatósága alatt állott. Az utasítást kiadta Schmidt i. m. II. k. 460—463. 1.
