Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

ez is előfordult. A lakosság érdeke egyébként inkább azt kívánta, hogy az adókezelés polgári kezekben maradjon, mert a katonaság a végrehajtásnál könnyen átlépte a törvényes kereteket. Rendkívüli adó igazgatása. Rendkívüli adózásra olyan időkben került sor, amikor a fejedelemség kül- és belpolitikai viszonyai zavarosakká váltak, a hadműveletek állandósultak, úgyhogy a katonaság ellátására a rendes adó elégtelennek bizonyult. Ezek az idők többnyire egybeestek a fejedelmi hatalom gyengeségi korszakaival, sőt elsősorban annak a következményei voltak. Természetes, hogy a rendek ilyenkor kísérletet tettek, hogy a kivetésen és behajtáson kívül az adó felhasználását is kivegyék a gyenge fejedelmi kézből. Ilyen esetekben azt látjuk, hogy a rendiség országos gyülekezete az adóigazgatással külön rendi tisztviselőket bíz meg, akik az országgyűlés előtt tartoznak működésükről számot adni. Báthory Zsigmond kora. »Minthogy penig látjuk az Istennek felgerjedt haragját,... kényszeríttettünk új és szokatlan tereh viselésre ez egy úttal mennünk« — állapították meg az 1593-iki országgyűlésen tanácskozó rendek, miután a rendkívüli adót, az úgynevezett kalongyapénzt megszavazták, amit nemes és nem nemes egyaránt fizetni tartozott, részint termése, részint állatállománya, részint személye után, vagy pedig, mint a szász és a taxás városok, egy összegben. Ezt az adót is a rendi adószedők, a vármegyék, városok és székek által kiküldött úgynevezett pénzszedők vetették ki és hajtották be. Ez a tisztség, amelyet úgynevezett cédula-váltsággal fizettek, sok fáradsággal és nehézséggel járt, úgyhogy nem szívesen vállalták. Erre mutat a törvénynek az a rendelkezése, hogy »ha kit az ispán uraim és a vármegye az pénz felszedésére rendelne és fel nem akarná venni, az ispán és szolgabíró vegyen az olyan contumaciáért mindjárást jószágán száz girát és mást válasszon helyébe.« A pénzbeszedők a beszedett adót november l-re Kolozsvárra a 3 conservator kezéhez tartoztak beszolgáltatni. Ezeket az országgyűlés választotta, minden nemzetből egyet-egyet. A magyar nemesség sorából Kendy Gábort, a székelyek közül Siger Jánost, a szászok részéről pedig Siveg Albert szebeni királybírót választották meg conservatornak. Melléjük még egy titkárt (secretarius) is választottak, a kolozsvári Trausner Lukács deák személyében. A conservatorok 300—300, a titkár pedig 10Ö forint fizetést kapott. Feladatuk az volt, hogy a befolyt adót felhasználják, még pedig »semminémű közönséges ezkédig szokott szükségre ne fordítsák, hanem új dolog, szokatlan dolog ha mi találna, minthogy most is talált, arra fordítsák közönséges és egy értelemből.* De nem saját belátásuk szerint használhatták fel, hanem a tanácsnak, mégpedig minden nemzetből 4—4 tanácsosnak írásbeli rendelkezése alapján. Működésükről »az országtól való delegatusoknak,« azaz egy országgyűlési bizottságnak adtak számot. »Kik ha számot nem adhatnának, marhájokhoz, jószágokhoz nyúlhassanak ; ha az nem lenne elég, személyekhez is hozzá nyúlhassanak.« Ez azt jelentette, hogy a conservatornak birtokos embernek kellett lennie, akit személyes, azaz nemesi kiváltságaira való tekintet nélkül felelősségre vonhattak és vagyoni elégtételre kötelezhettek. A conservatorok hivatali székhelyét is kijelölte az országgyűlés, Kolozsvárott, Bornemisza