Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Város. A szorosabb értelemben vett közigazgatás korábban kifejlődött a városokban, bár a helyi hatóság első feladata itt is az igazságszolgáltatás volt. A városi közigazgatás ismertetése ugyancsak a monográfiaírókra vár, akik a múltban a városi életnek ezt az oldalát szinte teljes sötétségben hagyták. A városi önkormányzat régibb, mint a megyei, de kibontakozásának ideje egybeesik a nemesi közösségek kialakulásával. Uralkodóink IV. Bélától kezdve az Anjoukon és Zsigmondon át Mátyásig mindig támogatták a városokat, akikben az oligarchiával szemben szövetségesekre találtak. Városaink egyik kiváltságlevelet a másik után kapták, amelyek biztosították számukra a szabad társadalmi és gazdasági fejlődésen kívül az autonóm közigazgatást is. Az egyes városok szervezete különböző városi jogok szerint különbözően alakult, tisztviselőiket sem nevezték egyformán, nagy vonásokban azonban megegyeztek egymással. A város élén a bíró állott, aki mellett rendszerint 12 tanácsos vagy esküdt vett részt a kormányzás munkájában. Ezt a kisebb tanácsot évről-évre többnyire a nagyobb tanács választotta, a szenátorok, akiknek száma 60 és 100 között változott és akiket a tekintélyes idősebb polgárok közül a bíró és az esküdtek jelöltek ki. A város kormánya így tulajdonképen egy kézben voltba gazdag és előkelő patrícius családok kezén, akik a kisebb tanácsban döntöttek minden városi ügyről. Feladatuk elsősorban a törvénykezés volt, ítéltek a polgárság minden pőrében és ítéletük ellen a szabad királyi városokban a tárnokmesterhez, a többiekben a személynökhöz, végső fokon pedig magához az uralkodóhoz lehetett fellebbezni. Ők vetették ki és szedték be az adót, amelyet a városok a királynak, mint földesuruknak, egy összegben fizettek. Az igazságszolgáltatáson és pénzügyigazgatáson kívül a kisebb tanács kezében volt a közigazgatás is, amelynek intézésével az egyes városrészekben, vagy egyes ügyekben külön tisztviselőket biztak meg, amilyen volt például a pénzbíró; a piacbíró, vagy Budán a pesti bíró és a szentpéteri és tótfalvi (ma vízivárosi) városrészek esküdtei. A céheket a céhmesterek vezették, akiket meghívtak a tanácsba és ott közölték velük a város meghagyásait. Egyébként azonban meglehetősen önállóan intézték a céheken belül felmerülő különböző ügyeket. A bíró és az esküdtek választották ki a város jegyzőjét, aki tehát,amegyei jegyzőhöz hasonlóan, akkor még nem tartozott az önkormányzat vezető tisztviselői közé, hanem az alája rendelt írnokokkal együtt, ha ugyan voltak ilyenek, a városi kormányzat írásbeli teendőit látta el. A városok e korban még zárt testületeket alkottak, amelyekbe idegenek csak igen nehezen juthattak be, tisztségre pedig csak a legritkább esetben kerülhettek. 1 ) Székely, szász, jász, kun székek. Általában az alsófokú igazgatást az autonóm közösségekre bomlás jellemezte. Még szembetűnőbb ez a nemzetiségi területeken, az erdélyi és szepesi szászoknál, a székelyeknél, a jászoknál és kunoknál, amelyek az *) A városokra a monográfiák adnak töredékes adatokat. Rájuk ugyanaz vonatkozik, amit az előző jegyzetben a megyei monográfiákról mondottunk. A magyar városok eredetére Wenzel Gusztáv: Magyarország városai és városjogai a múltban és jelenben. Bp., 1877. Akad. ért. a társ. tud. kör. IV. Schünemann, Konrád : Die Entstehung des Stadtewesens in Südosteuropa. Pleidell Ambrus: A magyar várostörténet első fejezete. Századok, 1934. Az Árpád-kori várostörténetre Szalay József: Városaink a XIII. században. Bp., 1878. Hóman Bálint: A magyar városok az Árpádok korában. Bp., 1908. A későbbi fejlődésre az ország különböző részeiből egy-egy példa Salamon Ferenc : Budapest
