Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
igazgató, vagy távollétében a rangban első tanácsos vezette, előterjesztette a tárgyalásra kerülő ügyeket és kimondta a határozatot. Az előterjesztett ügyhöz először az a tanácsos szólt hozzá, aki a kérdést legjobban ismerte, azután rangsor szerint a többi. A vélemények meghallgatása után, ha azok megoszlottak, szavazással döntöttek, s az igazgató a többség akaratát tartozott elfogadni. A sürgős ügyeket soron kívül letárgyalták, a fontosakat, ha nem volt elég tanácsos együtt, elhalasztották addigra, amig a távollévők visszaérkeztek. A tanácskozások nyugodt menetére és a hivatali titok megőrzésére nagy súlyt helyeztek. Az üléseken résztvett a számadásmester és a titkár is, anélkül azonban, hogy szavazati joguk lett volna. Az előbbi szükség esetén szakvéleményt adott, az utóbbi írásba foglalta a határozatokat. Jegyzőről nem szólt az utasítás, a jegyzőkönyvet, ha ilyet egyáltalán vezettek, ugyancsak á titkár készítette. A titkár (secretarius) feladatai közé tartozott, hogy a kiadványok fogalmazatait elkészítse. Azokat valószínűleg bemutatta a tanácsban, s jóváhagyatásuk után az irodában letisztáztatta. A kiadványokat Írnokok (scribae) tisztázták, külön tisztviselő, a kiadó (expeditor) irányítása mellett. Ugyancsak külön tisztviselő, a lajstromozó (regestrator) kezelte a hivatal irattárát és készítette a segédkönyveket. Az iroda (cancellaria) és az irattár (regestratura) egyaránt a titkár főhatósága alá tartozott. A kiadványokat az igazgató és a tanácsosok olykor aláírták, olykor csak megpecsételték saját pecsétükkel. A hivatali pecsétet csak ritkán használták. A fontos kiadványokat felküldtek az udvari kamarába, hogy a király is aláírja. Nem terjedt ki a titkár felügyeleti joga két másik, nem kevésbbé fontos segédhivatalra, amelyek szinte önálló életet éltek, a pénztárra és a számvevőhivatalra. A pénztárt a pénztárnok (perceptor) és az ellenőr (contrascriba) kezelte. 1 ) Minden bevételről szabályszerű nyugtát adtak, amelyet kívülük még a számadásmester is aláírt. A bevételeket csak ők vehették át, a tanácsosok a pénzkezelésbe nem avatkozhattak. A pénztárt viszont irányították, mert a pénztárnok csak a tanács írásbeli rendeletére fizetett, ezeket a rendeleteket (commissiones) az elnök.és egyik tanácsos, vagy pedig két tanácsos írta alá. A kifizetett összegekről szabályszerű nyugtát kértek. Mind a bevételeket, mind a kiadásokat pontosan elkönyvelték, róluk évközben kimutatásokat, év végén pedig számadást készítettek. A pénztári számadásokat első fokon a kamara tanácsa ellenőrizte a számadásmester segítségével és könyvei alapján, felülvizsgálatra pedig az uralkodó elé, azaz az udvari kamarához terjesztették fel. A felmentést a király jóváhagyásával a kamara adta meg. A bevételek felhasználása tekintetében az erdélyi kamara szabad kezet kapott, sokkal tágabb hatáskört, mint akár a pozsonyi, akár a szepesi. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy az egész erdélyi pénzügyigazgatás átszervezés előtt állott, arra, hogy bevételi többlet maradjon, az első években gondolni sem lehetett. A katonai kiadások minden bevételt felemésztettek, a legtöbbet előre lekötötték, s a pénztárba többször fizettek nyugtával, mint pénzzel. Ez azonban általánosan jellemezte e kor pénzügyigazgatását. A nehézségek Erdélyben még nagyobbak voltak, mert hiányzott a tapasztalt tisztviselői osztály. Érthető tehát, hogy a prágai udvar úgy találta jónak, hogy az erdélyi kamara tanácsosai, akikben különben is megbízott, hiszen maguk is udvari x ) A pénztárost Reichl György személyében az utasítás meg is nevezte.
