Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

mányokból, elsősorban pedig a magyar bányavárosokból fog ilyeneket Erdélybe küldeni. Szakemberként pedig Kaufmann János sziléziai bányamestert bocsátotta az erdélyi kamara rendelkezésére, akit azzal a feladattal bízott meg, hogy az erdélyi bányaviszonyökat alaposan tanulmányozza, s a kamarát a kezdet nehézségein segítse át. A kamarára bízta, hogy azután Erdélyben is szervezze meg a bányamesteri, a bányabírói és az erdőmesteri állásokat, az örökös tartományok, valamint Magyarország mintájára. Tanulmányozza a cseh- és magyarországi bányarendeleteket, s azok alapján Erdély számára is hasonló szabályzatot készítsen. Külön gondjába ajánlotta az aranymosókat, akiket a földesúri önkény ellen kellett megvédenie. A nagybányai arany- és ezüstbányák, a nemesércbeváltás és pénzverés joga ebben az időben bérbe volt adva két magánvállalkozónak, Lisabona Gerhartnak és Wagen Györgynek. Az udvar úgy tervezte, hogy a bérletet felmondják, Nagybányán állami bánya-, ércváltó- és pénzverőkamarát szerveznek, élén kamaragróffal (camergravius, minerarum praefectus). A nagybányai kamara a szepesi kamara főhatósága alá tartozott volna, ellenőrzésében azonban az erdélyi kamara is részt kapott, hasonlóképen, mint a partiumbeli megyékben fekvő uradalmakéban. A híres erdélyi sót a dési, tordai, vízaknai, kolosi és széki bányákban, valamint a székelyek földjén bányászták és mosták. A sóbányászat és a sóval való kereskedés szintén királyi jog, regale volt, a fejedelmek azonban ezt a jogot is gyakran eladományozták vagy bérbeadták. Az erdélyi kamara a só tekintetében is azt az utasítást kapta, hogy a fennálló szervezetet tökéletesítse és lehetőleg államosítsa. A külkereskedelmi vámot ebben az időben már Erdélyben is harmincadnak nevezték a korábbi huszad névvel szemben. Ennek, valamint a királyi birtokon szedett földesúri vámnak, a vectigalnak kezelése szintén kamarai feladat volt. Az erdélyi kamarának adott utasításból úgy látszik, hogy az erdélyi harmincadok ekkor már állami kezelésben voltak. A kamara azt a megbízást kapta, hogy a vámtarifát nézze át, javítsa ki és egységesítse. Nézze át továbbá a harmincadosoknak és a melléjük rendelt ellenőröknek adott utasításokat is, ha kell, adjanak újakat, s ezeket az igazgató és a titkár írja alá, s a kamara pecsétjével pecsételjék meg. A harmincadosok és ellenőrök fizetését a helyi viszonyok figyelembevételével állapítsa meg. Negyedévenkint, vagy amikor szükségesnek látja, küldje ki valamelyik tanácsosát, hogy az a helyszínen ellenőrizze, vájjon a harmincadosok eleget tesznek-e az utasításokba foglalt kötelességeiknek ? A hanyagnak bizonyult tisztviselőt bocsássa el és helyére alkalmasabbat nevezzen ki. A rendi országgyűléseken megszavazott hadiadót, amelybe a kamara haszna már beleolvadt, Erdélyben nem a fejedelem tisztviselői, hanem rendi adószedők szedték be. A kamarára ezen a téren az a kötelesség hárult, hogy az adót átvegye és az adózó népet a rendi önkénnyel szemben megvédje. Hasonlóképen feladatai közé tartozott a városok védelme is, amelyek a hadiadón kívül földesúri adót is fizettek, anyagi jólétük ezért kétszeresen is érdekelte a kincstárt. A kétféle adón kívül a szász városokat még az a kötelesség is terhelte, hogy a falaik közé érkező fejedelmet és kíséretét megvendégeljék. A prágai udvar azt szerette volna, hogy ezt a terhet évi különadóval váltsák meg, s megbízta a kamarát, hogy ebben az irányban folytasson tárgyalásokat. Hasonlóképen tervbevette, hogy a székelyek szabadságukért szintén rendes