Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A kisebb kancellária munkája nem ért véget, amikor a fejedelmi tábla ülésszakai befejeződtek. A perrel kapcsolatos cselekményekre rendszerint ilyenkor került sor, de a tábla székhelyén is állandóan szükség volt néhány írnokra az írásbeli feladatok elvégzéséhez. A kisebb kancellária tehát állandóan működött, mégpedig mindig ugyanazon a helyen, a tábla székhelyén, függetlenül attól, hogy a fejedelem esetleg máshol időzött. Az újkori hivatalok jellemvonásai közül egyedül a kollegialitást, a testületi tanácskozást és döntést nem találjuk meg nála, amit az magyaráz meg, hogy működési területe, az igazságszolgáltatás, tulajdonképen nem kancelláriai, hanem táblai feladat volt, tanácskozásra és döntésre így a kancelláriánál sor sem kerülhetett. Formailag tehát a kisebb kancellária sem minősíthető kormányhatóságnak, ilyen hatóság a tábla volt. De ha tekintetbe vesszük, hogy a kancelláriát vezető ítélőmesterek, mint állandóan hivatalukban élő szakemberek, mennyivel jobban ismerték a pörrel kapcsolatos jogi kérdéseket, természetesnek találhatjuk, hogy a tábla ülésein ők játszották a döntő szerepet, nem pedig az időről-időre megjelenő bírák és ülnökök, akik, ha az általános jogi műveltségnek birtokában voltak is, tulajdonképpen birtokos földesurak maradtak, ha a tábla tagjai közé kerültek is, nem lettek hivatásos hivatalnokok, mint az ítélőmesterek. Lényegében tehát inkább a kancelláriát mondhatjuk kormányhatóságnak, mint a táblát, bár formailag ez utóbbi inkább megfelelt az újkori kormányszervek követelményeinek. Ha pedig nem választjuk szét a táblát és a kancelláriát, aminthogy a gyakorlatban működésük a legszorosabban egybetartozott, hanem az ítélőmestereket egy közös hatóság vezetőinek tekintjük, amelynek tanácsa csak bizonyos időközökben ült össze határozatra, fogalmazói és segédhivatali tisztviselői azonban állandóan hivatalukban dolgoztak, egy sajátságos erdélyi kormányszerv áll előttünk, amelynél az újkori központi kormányhatóságokat jellemző vonások közül az állandóságot az írásbeli munkát végző rész képviseli, a kollegialitást az ítélkező bírói testület, s mindkettőnek hatásköre és illetékessége kiterjed mindazokra a népekre és területekre, amelyek Erdély fejedelmét uruknak ismerik el. A fejedelmek-korabeli erdélyi kancelláriák sorsát János Zsigmond halála után egyelőre homály fedi. Nem valószínű azonban, hogy lényeges változásra sor került. A fejedelmeknek továbbra is a nagyobb kancellária állott rendelkezésükre, élén a kancellárral, majd a titkárral, (olykor alkancellárral és altitkárral) akik több-kevesebb jegyző fölött rendelkeztek, s urukat mindenhová elkísérték. Nyugati szemmel nézve, ez a szervezet nélkülözte a központi kormányhatóságok kellékeit, ez magyarázza, hogy amikor Rudolf király biztosai 1603-ban jelentést tettek az erdélyi állapotokról, úgy találták, hogy Erdélyben nincsen állandóan és rendszeresen működő kancellária és irattár, ezek megszervezésére Bécsből kellene egy hozzáértő egyént beküldeni. 1 ) A fejedelemség igényeit azonban, úgy látszik, ez a hivatal is kielégítette. Egy 1664-i kimutatás szerint a következő tisztviselők tartoztak a fejedelmi kancellária keretébe : a kancellár, két ítélőmester, a titkár, a jegyző (nótárius), aki valószínűleg az írnokok élén állott, kilenc ú. n. kancelláriai deák, akik alatt bizonyára az írnokokat kell értenünk, s végül az őr (conservator), aki a fejedelmi irattárat gondozhatta. 2 ) x ) Archív des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. IV. Bd. 2. Heft. 93. S. - 2 ) E. O. E. XIII. k. 317—318. 1.
