Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

minden olyan kérdésben, amelyet az utasítás nem érintett, vagy amely különösebb megfontolást igényel, forduljon őfelségéhez, vagy a magyar kamarához. Hogy azután a gyakorlatban hogyan alakult ki az erdélyi főigazgatóság és a magyar kamara viszonya, azt egyelőre nem tudjuk, ezt a kérdést is a részletkutatás hivatott tisztázni. Az erdélyi főigazgatóság különben is csak rövid ideig működött, I. Ferdinándnak nem sikerült lábát Erdélyben megvetnie. Ez a néhány hónap nem volt elegendő arra, hogy a papírra vetett szép gondolatokat megvalósíthatták volna. A magyar kamara törekvései mindamellett elvi fontosságúak, mert párhuzamba állíthatók a szepesi kamarával szemben később jelentkezett főhatósági igényekkel, azt mutatják, hogy a magyar pénzügyigazgatás Pozsonyban működő központi szerve, amely még maga is a kezdet nehézségeivel küzdött, már a XVI. század ötvenes éveiben arra törekedett, hogy az egész ország — Erdélyt is beleértve — Összes pénzügyi hivatalait a maga hatósága alá vonja, s ezáltal megakadályozza, hogy névleg közvetlenül az uralkodó, a valóságban azonban a bécsi udvari kamara idegen tanácsosai rendelkezzenek fölöttük. Hasonlóképen inkább elvi szempontból, mint a gyakorlatban elért eredmények alapján kell értékelnünk I. Ferdinándnak az erdélyi igazgatóság, majd főigazgatóság megszervezésében megnyilvánult kísérleteit. Reformjai szervesen beleilleszkedtek abba a nagyvonalú elgondolásba, amelynek célja a magyar pénzügyigazgatás államosítása volt, s amit a királyi Magyarország területén sikerült is megvalósítania. Bornemisza Pál püspök és Werner György jelentéséből kiderül, hogy Erdélyben a XVI. század közepén a királyi jövedelmek nagy részét bérbeadták vagy elzálogosították, s azokat sem tekinthetjük állami (azaz királyi) igazgatás alatt állóknak, amelyeket uralkodói kamarák kezeltek, mert a kamarák vezetőit senki sem irányította és ellenőrizte, így ők sem törődtek az alájuk rendelt hivatali személyzet visszaéléseivel. Ezeknél a kamaráknál a helyzet még rosszabb volt, mint a bérbeadott jövedelmi forrásoknál, mert itt még a bér sem volt biztos, s az önző hivatalnokok ugyanolyan lelkiismeretlenül gazdálkodtak, mint a bérlők, akiknek csak az volt fontos, hogy minél rövidebb idő alatt minél nagyobb hasznot vágjanak zsebre. Hasonló viszonyokat figyelhettünk meg I. Ferdinánd uralkodásának elején a királyi Magyarország területén is. I. Ferdinándnak legnagyobb érdemét éppen abban látjuk, hogy megszervezvén a pozsonyi és a szepesi kamarát, a bérlet- és a zálogrendszert az állami pénzügyigazgatásból fokozatosan kiküszöbölte, s a központi irányítás és ellenőrzés intézményesítésével a jövedelmek kezelését szilárd alapra helyezte. Hogy a török nem foglalta el egész Magyarországot, azt nem az idegen zsoldos seregek akadályozták meg, hanem az új védelmi rendszer, a végvárak szilárd övezete, amelyben magyar katonák harcoltak és hullottak, s amelynek fennállását a magyar királyság korszerűen kezelt jövedelmei biztosították. I. Ferdinándnak és magyar tanácsosainak nagyvonalúságát és éles ítélőképességét bizonyítja, hogy a két oldalról, a török és az oláh fejedelmek részéről egyaránt fenyegetett Erdélyben is haladéktalanul hozzáfogtak, hogy a honvédelem korszerű gazdasági feltételeit megteremtsék. Ez a munka azonban hosszabb időt igényelt volna, mint amennyi rendelkezésükre állott. Nem utolsó sorban volt oka a sikertelenségnek, hogy alkalmas személyeket nem találtak. Vass László működésének részleteit és eredményeit nem ismerjük, ennek tisztázása a részletkutatás megoldásra váró feladatai közé tartozik, csak annyit tudunk, hogy 1555 végén már Kendy