Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Erdélyben sókamaráról, továbbá harmincadispánságról tudunk. Sajnos a XIV. század második felének és a XV. századnak pénzügyigazgatását teljes homály fedi, s így csak feltehetjük, hogy a bérletrendszer tovább is fennállott. Amint azonban a központi hatalom gyengült, a bérlők fölött az ellenőrzés is meglazult és a rendszernek alaphibája, a bérlők kizsákmányoló gazdálkodása, egyre károsabban éreztette hatását. Az uralkodó csak a várbirtokokat és az adót tartotta meg állami kezelésben. A királyi birtok maradványait egy-egy vár körül ugyancsak az Anjouk szervezték meg és élükre várnagyot (castellanus) állítottak, aki az Árpádkori várispánokhoz hasonlóan vezette a gazdaságot, a jövedelemmel elszámolt és az uradalom lakossága fölött bírói hatóságot is gyakorolt. Az adó kivetésére és behajtására pedig a kincstartó küldte ki a rovókat, akik a megye embereinek segítségével írták össze a lakosság vagyonát, amin az adózás alapult. A befolyt összeget a kincstartónak adták át, akinek elszámolással is tartoztak. A városok adója ugyancsak a királyi kincstárba folyt be. A XIV. és XV. századi adózás története, az államgazdaság egész szervezetéhez hasonlóan, még megírásra vár. 1 ) Vármegye. Többet tudunk az igazságszolgáltatás és a közigazgatás vidéki szerveiről, a vármegyékről és a városokról, bár összefoglaló képet ezekről is csak részletes monográfiák alapján lehet majd festeni. Míg a központi kormányban legkorábban a törvénykezés különült el az áliamkormányozás többi ágától, addig az alsófokú hatóságoknál a kettő a legszorosabb kapcsolatban maradt egymással. Ennek magyarázatát a megyei és városi önkormányzatban találjuk meg. A helyi önkormányzatok kialakulását az uralkodói hatalom már a XIII. század óta szívesen látta, mert bennük a túlerőre jutott főrendekkel szemben szövetségesre talált. A XIII. században a fejedelmi birtok eladományozásával a király urasága alól felszabadult és a magánföldesurak kapzsisága ellen védelmet kereső nemesség a királyi megyét nemesi megyévé alakította át és abból a maga önkormányzati szervét építette ki. A vármegye élén továbbra is az ispán állott, akit a XV. század elején főispánnak (supremus comes) kezdenek nevezni, de ez a cím csak a XVI. században lett általános. A királyi tanács vizsgálatánál láttuk, hogy a főispánok, akik több megyében is viselték ezt a tisztséget és akik a leghatalmasabb tartományurak közül kerültek ki, majdnem mindig az udvarban tartózkodtak, úgyhogy tulajdonképen nem a központi hatalmat képviselték a vidéken, hanem a gondjukra bízott területnek, amelynek legnagyobb birtokú földesurai voltak, ügyeit intézték a kormányban. Helyettesítésükkel a vármegyékben az alispánt bízták meg. Az alispán neve eleinte udvarbíró, vagy pedig megkülönböztetésül a királyi udvar bírájától, megyei udvarbíró volt (comes curiae, comes curiae parochianus). Már a királyi megyék ispánjai is tartottak megyei udvarbírókat, akikkel legkorábban a XII. század elején találkozunk. Nevezték még őket albíróknak (viceiudex), vagy egyszerűen helyetteseknek (vicesgerens, vicegerens), olykor aludvarbíróknak (viceiudex curialis), azonban a XIII. század végén feltűnt az alispán (vicecomes) név, amely lassankint a többit kiszorította és általánossá vált. A nemesi vármegyék alispánjait is ez a cím !) A pénzügyigazgatásra alapvető munkák Thallóczy Lajos: A kamara haszna. Bp., 1879. Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Bp., 1921.
