Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

hívták. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a rendiség döntő szerepet játszott Erdély kormányzásában. Ez a következtetés azonban téves. Bár az erdélyi három nemzet önkormányzata, különösen a székelyeké és a szászoké, sokkal fejlettebb volt, mint a magyarországi megyéké, a helyi igazgatáson túlmenőlegaz ország kormányzásában nem tudtak olyan jelentőségre emelkedni, mint a magyar rendiség. Ennek okát nem láthatjuk abban, hogy a fejedelem idegen segítségre, a török vagy a magyar király támogatására számíthatott a rendekkel szemben. Az idegen segítséget a magyar király sem nélkülözte, hiszen egyben az osztrák-cseh tartományoknak, sőt az egész német-római birodalomnak is ura volt. Helyesebb magyarázatot találunk, ha tekintetbe vesszük, hogy Erdély rendiségének megoszlása három nemzet: magyar, székely és szász között, amennyire alkalmas volt a helyi önkormányzat kialakulására, annyira akadályozta a rendiség egységes állásfoglalását, politikai és államkormányzati vezető szerepre jutását a fejedelmi hatalommal szemben. A három nemzet már a középkorban unióra lépett ugyan, s ezt az uniót a fejedelmi korszakban többször is megújították, mégis a legfontosabb politikai kérdésekben, így a török vagy német sorskérdés eldöntésénél, a legtöbbször más-más véleményen voltak. A három nemzethez, mintegy negyedik gyanánt, 1544 óta a Partium rendisége járult, amelynek érdekei, ha sokban egyeztek is, mégsem voltak teljesen azonosak az erdélyiekével. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az erdélyi rendiség gazdasági és társadalmi viszonyait sem. A magyarországi rendiség erejét a királlyal szemben, de az országban is, az egyházi és világi főnemesség, a nagybirtok ura biztosította. Az országgyűlésekre összegyűlt köznemességet a főurak irányították, a király magyar tanácsának tagjai, az országbárói méltóságok viselői is ők voltak. Ilyen nagybirtokos főúri osztályt Erdélyben nem találunk. A válaszfalak az egyes társadalmi rétegek között, különösen a székelyeknél és szászoknál, megvoltak ugyan, de korántsem olyan magasak, mint amilyenek Magyarországon. Ez azt jelentette, hogy egyik osztály sem tudta a maga akaratát a másikra kényszeríteni. A három nemzet közül sem volt egyik sem erősebb, mint a másik. Az erőknek ez a kiegyensúlyozottsága a politikai élet folytonos hullámzását eredményezte. Pártok keletkeztek és feloszlottak, rövidéletű szövetkezések váltogatták egymást, a kép, amit Erdély rendi küzdelmei mutatnak, kaleidoszkópra emlékeztet. Erőskezű fejedelem, főleg ha Partium-beli nagybirtokára támaszkodhatott, mint a Báthoryak, Bocskay és a Rákócziak, jól kihasználhatta a rendi erőknek ezt a laza halmazállapotát. Nem kellett alkotmányellenes eszközökhöz nyúlnia, elhatározását a rendek mindenkor készségesen szentesítették. Az erdélyi országgyűléseken sohasem voltak nagy viták, tökéletes összhangban hozták rövid egymásutánban a homlokegyenest ellenkező törvényeket. Ez magyarázza, hogy az országgyűlési végzéseket csak a XVII. század második felében foglalták törvénykönyvbe, akkor is a legtöbbet, mint elavultat, ki kellett hagyniok, úgyhogy valamennyit még ma sem ismerjük. Amennyi előnnyel járt az erdélyi rendiségnek ez a lazasága a fejedelmek számára, amikor hatalmukat megszerezték és akaratukat érvényesítették, annyira káros volt a szilárd államszerkezet kialakulása szempontjából. Erdélyben nem volt erős uralkodóosztály, amelyre a fejedelem támaszkodhatott volna. A fejedelmi dinasztiák állandó váltakozása is ezzel magyaráz-