Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

pénztárának kezelésére. E feladatokat azonban az utasítás sokkal aprólékosabban körülírta, mint az 1580-iki tette, úgyhogy a pénztárnoki munka egyes részleteit is megismerhetjük belőle. A bányaigazgatással kapcsolatban az 1676-iki utasítás a selmeci pénztárnoktól elsősorban azt kívánta, hogy a minél eredményesebb és gazdaságosabb bányaművelésről gondoskodjék. Neki kellett a szükséges eszközöket beszereznie, az építkezéseket elrendelnie. Ő jelölte ki, hogy hol hagyják abba a kutatást, hol nyissanak új tárnákat. A bányákról térképeket készíttetett és könyvet vezetett, az úgynevezett Bergbuchot, amelybe minden adatot feljegyzett, a jogi és gazdasági vonatkozásokat egyaránt. A rablógazdálkodást megakadályozta, azaz nem engedte, hogy rendszertelenül, csak a pillanatnyi hasznot keresve bányásszanak, s a jövőre ne gondoljanak, a szomszédos bányák érdekét ne vegyék figyelembe. Mindezt természetesen csak akkor tehette meg, ha a bányákat, már t. i. a kincstár tulajdonában lévőket, vagy azokat, amelyeknek a kincstár résztulajdonosa volt, jól ismerte, s az alája rendelt tisztviselőkben megbízhatott. Ezért kívánta az utasítás, hogy a bányák helyzetéről hetenkint tanácskozzék, negyedévenkint pedig szemlélje meg azokat. Ezért hagyta meg továbbá, hogy a tisztviselői kar utánpótlására, megfelelő szakemberek nevelésére is gondja legyen. Az eredmény azonban nemcsak a tisztviselőkön múlott, hanem nem kevésbbé a bányamunkásokon is. Az utasítás rájuk is felhívta a pénztárnok figyelmét. Nemcsak buzdítania kellett őket, hogy szorgalmasan dolgozzanak, hanem megvédenie a tisztviselők és a tulajdonosok esetleges önkényével, kizsákmányolásával szemben. Kívánatosnak tartotta az utasítás, hogy a pénztárnok személyesen legyen jelen, amikor a munkások a bányászott ércet átadják. Ez minden hét csütörtökén történt, a fizetést pedig szombaton osztották ki. A pénztárnoknak az átvételnél és a fizetésnél a kincstár és a munkások érdekét egyaránt szem előtt kellett tartania. Tanulságos lenne a munkásvédelemnek eme első nyomait az államhatalom általános népvédelmi törekvéseivel párhuzamban megvizsgálni. A kamarai tisztviselőknek az uralkodó azért sem engedte meg, hogy maguk is műveltessenek bányákat, mert akkor a munkássággal, mint tulajdonosok, szembekerültek volna. Azt nem tudjuk, hogy a munkásvédelem a magánbányákra is kiterjedt-e, vagy csak a kincstáriakra korlátozódott. A bányaüzemek 1676-ban ugyanúgy működtek, mint száz évvel korábban, igazgatásuk is változatlan maradt. A kincstári bányákban bányászott ércet a kamarai kohókban olvasztották, a magánbányatulajdonosok saját kohóikban olvaszthattak, de a kamara a magánkohókat is ellenőrizte. A kohókból kikerült érc után fizették az urburát, az uralkodónak a bányfelségjog alapján járó hányadot. A kohók ellenőrzésében ebben az időben a selmeci kémlész mellett a körmöci kamara egyik kiküldött tisztviselője is résztvett, aki arra vigyázott, hogy Selmecen is úgy olvasszanak, mint Körmöcön, minthogy a selmeci arany és ezüst is a körmöci pénzverdébe került, ahol zavart okozott, ha különbözőképen olvasztott érceket kellett megmunkálni. A kémlő-, égető- és választóműveket akkor is a pénztárnok irányította és ellenőrizte, a csempészeket üldözte, s a hivatalos árfolyamon beváltott nemesérceket a kincstári bányákban bányászottakkal együtt minden hét végén Körmöcre küldötte. Magánosok továbbra is csak annyi aranyat és ezüstöt tarthattak meg, amennyiből házi szükségletüket fedezték. A csempészést, illetve a nemesérc tiltott magánforgalmát azonban a leg-