Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A XVI. századból néhány alkamaragróf nevén kívül alig tudunk valamit a selmeci alkamaragrófságról. 1 ) 1568-ban az alkamaragróf évi 600 forint fizetéséből egy olyan írnokot, ki őt távollétében helyettesíteni tudta, továbbá egy ajtónállót, valamint egy lovászt és három lovat tartott. Az iroda fűtési és világítási költségeit külön felszámíthatta. 2 ) Ezt a személyzetet familiáris alapon fogadta, a mellette és alatta működő többi tisztviselőt azonban már az uralkodó alkalmazta és fizette. A melléje rendelt ellenőrnek 1580-ból ismeretes első hivatali utasításából némi fény derül az alkamaragróf működésére is. Eszerint ebben az időben, amikor a körmöci főkamaragrófi tisztség betöltetlenül állott, a selmeci alkamaragróf az ellenőrrel együtt közvetlenül az alsóausztriai kamarától függött. A körmöci alkamaraval csak annyi kapcsolatuk volt, hogy kimutatásaikat és számadásaikat a körmöci számvevőnek küldöttek meg, akinek hatásköre ekkor még a selmeci alkamara ügyeire is kiterjedt, s aki a kimutatásokat a maga jelentéseiben feldolgozta, a számadásokat pedig észrevételei kíséretében az alsóausztriai kamarához továbbította. A selmeci alkamaragróf és ellenőrének viszonya megfelelt a kincstár vidéki hivatalait, pl. a harmincadhelyeket vagy a várbirtokokat vezető tisztviselők és a mellettük működő ellenőrök viszonyának. Rangban az alkamaragróf megelőzte az ellenőrt, aki neki köteles tisztelettel tartozott. Feladataik azonban nagyjában azonosak voltak, s azokat közösen, egymást támogatva végezték. E feladatok két részre oszlottak : az igazgatásra és a pénztár kezelésére. Az igazgatás a bányák, a szénégetők, a kohók, az olvasztó-, választó- és próbaművek irányítását és ellenőrzését, a nemesérccsempészés megakadályozását, a nemesércek beváltását és KÖrmöcre szállítását jelentette. A bányák, szénégetők és kohók közül termesztésen csak a kincstáriak, azaz a király tulajdonában lévők tartoztak az alkamaragrófnak és ellenőrének igazgatása alá. A bányászás és szénégetés Selmecen sem volt fejedelmi monopólium, sőt a kincstár érdeke azt kívánta, hogy a magánosok közül minél többen bányásszanak, helyesebben bányásztassanak. A polgárság tőkeszegénysége azonban itt is azt eredményezte, ha nem is a körmöcihez hasonló mértékben, hogy egyre több bánya került, tulajdonosa elszegényedvén, állami kezelésbe. A kohóknál már más volt a helyzet. A kincstár azt szerette volna, hogy kohói csak a kamarának legyenek, s a magánbányák tulajdonosai a bányászott ércet ne saját, hanem kamarai kohókban égettessék. Részint azért törekedett erre, mert az égetésért szedett díjak jövedelmet jelentettek, elsősorban azonban azért, mert ha az összes kohók kincstári tulajdonban lettek volna, az egész bányaművelést könnyebben ellenőrizhette s a nemesércek tiltott magánforgalmát sikeresebben megakadályozhatta volna. A kohókból kikerült nemesércet ugyanis már forgalomba hozhatták, mielőtt a kamarai égető- és választóműben még tovább tisztították és finomították volna. A kamara ezen úgy akart segíteni, hogy a magánosok kohóit ellenőriztette, de ez az ellenőrzés nem lehetett tökéletes. Azt sohasem tudta elérni, hogy a magánosok kohókat ne tarthassanak, csupán annyit sikerült kivívnia, hogy a kohótulajdonosok csak a saját bányáikban bányászott érceket égethették, akinek saját kohója nem volt, az ércét csak a kamarai kohókba vihette. 3 ) !) E neveket 1. Pech i. m. I. k. 281., 283., 302., 358. I, 2 ) U. o. I. k. 259. 1. 3 ) Az 1611-i, 1629-iki és az 1665-iki kohórendeleteket 1. Pech i. m. II. k. 119., 5 4., 256. 1. és Schmidt i. m. V. k. 204. 1.
