Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
kiváltságaik is sok hasonló pontot tartalmaztak, valamint sorsuk is azonos módon alakult, bizonyos egységet alkottak, a hét alsó magyarországi bányaváros úgynevezett (bár formailag sohasem létezett) szövetségét. Második bányavidéknek Wenzel az Északnyugati Felvidéknek a hét alsómagyarországi bányavároson kívüleső bányahelyeit tartotta. Közülük csak egy emelkedett bányavárosi rangra : Breznóbánya (Briesen), a többiben a bányapolgárok vagy a földesurak egyéni kiváltságaik alapján bányásztak. Ez volt a helyzet a Dunántúlon is, amelyet Wenzel a harmadik bányavidéknek nevezett, ahol azonban egyetlen bányaváros sem alakult. Az ország negyedik bányavidékén, Felsőmagyarországon, azaz az Északkeleti Felvidéken, a bányavárosoknak ismét egész sorát találjuk. Ilyenek: Gölnicbánya (GÖlnitz), Szomolnokbánya (Schmölnitz) Lassúpatakkal (Stillbach), Rudabánya, Jászó (Jooss), Telkibánya, Rozsnyóbánya (Rosenau, Rosnavia) és Igló (Neudorf, Iglavia). Ezek együtt a hét felsőmagyarországi bányaváros közösségét alkották, amelyet nemcsak bányajogának azonossága jellemzett, hanem igazságszolgáltatási hatáskör is, amennyiben bányaügyekben mint a bányavárosi bíróságok másodfokú bírói hatósága működött, Rajtuk kívül még több más, elsősorban földesúri bányatelep feküdt e vidéken. Ötödik bányavidéknek Szatmár, Máramaros és Bereg megyék területe tekinthető. Itt Nagybánya (Frauenbach, Rivulus dominarum), Felsőbánya és Kapnikbánya aranyáról, Máramaros pedig sóbányáiról volt nevezetes. A hatodik bányavidéken, Arad, Bihar és Zaránd megyék területén, egyedül Kőrösbánya emelkedett ki a kisebb földesúri telepek közül. Krassó és Szörény megyékben, Wenzel szerint a hetedik bányavidéken, a bányászat inkább a XVIII. században emelkedett nagyobb jelentőségre, bár vannak nyomai, hogy egy-két helyen már a középkorban is műveltek bányákat. A nyolcadik bányavidék, Erdély, aranyával és sójával dicsekedett. Aranyat főleg Abrudbányán (Altenburg vagy Gross-Schlatten, Auraria maior), Zalatnán (Goldenmarkt vagy Klein-Schlatten, Auraria minor), Offen- vagy Aranyosbányán (Offenburg vagy Schwendburg), Torockón és Radnán (Roden); sót pedig Désen, Koloson, Széken, Tordán és Vízaknán bányásztak. Kilencedik bányavidéknek Wenzel Szlavónia és Horvátország néhány elszórt földesúri telepét, tizediknek pedig Szerbiát, Boszniát, Havasalföldet és Moldvát tekinti, mely országok rövidebb-hosszabb ideig magyar főhatóság alatt állottak. 1 ) A török térfoglalása Magyarországon e bányavidékek közül sokban teljesen megszüntette, sokban pedig erősen megbénította a bányaművelést. A hódoltatott országok török uralom alá kerültek, Szlavónia és Horvátország nagy része hasonlóképen, nemkülönben a krassói és szörényi, az arad-biharzarándi területek, valamint a Dunántúl. Erdély elszakadt az anyaországtól, az erdélyi bányászat a fejedelemség nemzeti korszakában önállóan fejlődött. A szatmár-máramaros-beregi bányavidék hol a szűkebb értelemben vett királyi Magyarországhoz, hol pedig Erdélyhez tartozott, ami bányászatát zavarólag befolyásolta. Felsőmagyarország bányaművelése a török hódoltság korában erősen visszafejlődött, a szabad bányatelepek földesúri főhatóság alá kerültek. Az alsómagyarországi bányavárosok kevésbbé sínylették meg a török hatását, bár az állandóan fenyegető veszély és a gyakori dúlások miatt ez a vidék is sokat szenvedett. Kétségtelen azonban, hogy miként !) Minderre 1. Wenzel i. m. 31—151. I. f
