Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

azután fokozatosan visznek előre a közszolgálat terén is. Ennek a népes és jelentős osztálynak eredetét, összetételét és szerepét az államkormányzatban érdemes lenne külön tanulmányban vizsgálat tárgyává tenni. Valószínűnek látszik, hogy nagyobb részük a szegényebb nemesek fiai közül származott, de nyitva állott a deákságba és azon keresztül a magasabb állásokba vezető út a polgárság és a jobbágynép tehetségesebb gyermekei előtt is. A várbirtok-gazdaság rendszere a török veszély hatására alakult ki a korábbi századok hasonló gazdasági és katonai szervezetéből abban az új formájában, amelynek vonásait vázlatosan ismertetni próbáltuk. A török hatalmának hanyatlásával és támadási kedvének csökkenésével párhuzamosan csökkent a végvárak jelentősége és hanyatlott a végvári élet. A XVII. század második felében a nép már nem annyira oltalmazóit, mint inkább kizsákmányolóit látta az ekkor már többnyire idegen, vagy kalandor hazai végvári katonaságban. Az ország felszabadítása azután a végvárrendszer végét jelentette, helyét először idegen zsoldos hadak, majd a XVIIÍ. század elején az állandó magyar hadsereg ezredei foglalták el. Ez a változás azonban nem jelentette egyúttal a kamarai birtokgazdaságok megszűnését is. Kamarai birtokok. A királyi birtokok száma a kincstár céltudatos politikájának eredményeképen, a nagy adományozások ellenére is, egyre növekedett. Óriási méretűvé vált ez a gyarapodás a török kiűzése után, amikor egész vármegyék területe került kincstári igazgatás és kamarai gazdálkodás alá. A gazdálkodásnak a török korban bevált rendszerén nem változtattak. A jószágokat továbbra is egy-egy nagyobb uradalom keretébe foglalták össze. Az uradalmakat ezután is a középpontjukban fekvő várról vagy városról nevezték, rendeltetésük azonban most már nem az volt, hogy a várak fenntartását, a katonaság ellátását biztosítsák. Sok helyen a várakból az őrséget el is bocsátották, de még ahol egy részét megtartották is, a katonai és a birtokkezelő személyzet szoros együttműködését már nem tartották kívánatosnak. A kapitányok és az uradalmak vezetői a jó viszonyt ápolni tartoztak, amit most annál könnyebben megtehettek, mert hatásköreik elkülönülvén, a súrlódásokra egyre kevesebb alkalom nyílott. Máskülönben azonban egészen függetlenül jártak el tisztükben, a hadügy és a birtokkezelés egymástól immár szétvált területein. A kamarai birtokokat továbbra is az udvarbíró vezette, de már nem egyedül, hanem közösen az ellenőrrel. A két tisztség szorosan összekapcsolódott egymással, a XVIII. század elején már egyszerre nevezték ki az udvarbírót és az ellenőrt, utasításukat is közös példányban kapták. Valamelyiküknek állandóan az uradalomban kellett tartózkodnia, a távollevőt a másik helyettesítette. Bár feladataik azonosak voltak, az utasításokból arra lehet következtetni, hogy az igazgatás munkáját elsősorban az udvarbíró végezte, míg a termények kezelése inkább az ellenőr alá tartozott. Udvarbíró és ellenőr viszonya a XVII. század végén és a XVIII. század elején erősen emlékeztet a harmincadosok és ellenőreik közös működésére. Az uradalmi pénztárt ők is ládában őrizték, amelyhez mindkettőjüknek kulcsa volt s csak együtt nyithatták ki. A bevételekről és kiadásokról mindketten külön-külön naplót (diarium) vezettek, annak alapján minden negyedévben kimutatást (extractust) terjesztettek a kamara elé, az év végén pedig