Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
helyetteseit látta. A központi kormányszervek, elsősorban az udvari haditanács és az udvari kamara, a főhercegeknek is rendelkezésükre állottak, intézkedéseikben döntő szerepet játszottak. Kétségtelen, hogy a XVI. és XVII. században nemcsak katonai téren, hanem egyéb vonatkozásokban is, ennek a két bécsi hivatalnak befolyása Magyarország sorsának alakulására nagy mértékben érvényesült. A főhercegi kormányzat idején azonban a magyar vezetők könnyebben módot találtak arra, hogy elgondolásaikat kifejezésre juttathassák és terveiket valóra válthassák. Katonai dolgokban, így a végvonal kérdésében is, az országos főkapitányokat kell ebben az időben a nemzet vezetőinek tekintenünk. Főkapitány. A főkapitányi tisztség jelentősége megérdemelné, hogy történetét külön tanulmány tisztázza. Ismeretlen eredetének kérdése is. Különbséget kell tenni a királyi és az országos főkapitány között. Előbbinek latin neve generális capitaneus, az utóbbié supremus capitaneus, legtöbbször supremus regni capitaneus. Az előbbit királyi, az utóbbit országos főkapitánynak nevezték. Mindkettőt a király nevezte ki, az országos főkapitányi tisztség betöltésének feltételeit azonban az országgyűlés határozta meg. A generális (amint röviden hívták) ugyanis az országba vezényelt idegen seregek parancsnoka volt, az országos főkapitány pedig a rendek által megszavazott hadiadón kiállított katonaságot és a nemesi felkelést vezette. Azt mondhatjuk, hogy a nádornak hadügyi helyettese volt. Ez magyarázza, hogy a rendek törvénybe foglalt kívánsága szerint magyarnak, a jogban jártas, birtokos főúrnak kellett lennie. Ezekkel a feltételekkel azt kívánták biztosítani, hogy hatalmával ne éljen vissza, s ha mégis megtenné, anyagilag is felelősségre vonhassák. Az országos főkapitányok sorában csakugyan az ország legelső embereit találjuk, Thurzó Eleket mint helytartót és országbírót, Nádasdy Tamást mint nádort és így tovább. Olykor nem magyar urakkal töltötte be az uralkodó ezt a tisztséget, különösen, amikor már több főkapitánya volt az országnak. 1 ) A második főkapitányi állás szükségességét az 1547: XX. t.-c. állapította meg. Minthogy, mondották a rendek, az országos főkapitány nem tudja feladatát az egész királyi Magyarországon egyedül ellátni, kérik őfelségét, hogy a Dunántúl részére egy második főkapitányt nevezzen ki. Székhelyéül Kanizsát, Pápát, vagy Szigetet ajánlották, a gyakorlatban azonban nem volt a főkapitányoknak állandó székhelyük. Teendőik természete úgy kívánta, hogy a gondjukra bízott területet állandóan ellenőrizzék, mindig ott jelentek meg, ahol segítségükre és intézkedésükre éppen szükség volt. Valószínű, hogy I. Ferdinánd a dunántúli főkapitányt még 1547-ben kinevezte. 1553-ban Nádasdy Tamást Tahy Ferenc váltotta fel a dunántúli főkapitányságban. 1553 március 1-én kelt utasítása megvilágítja a főkapitányi hivatal jellegét. 2 ) Feladata elsősorban természetesen katonai. 300 könnyű fegyverzetű lovast és 200 gyalogost kellett tartania, erre a célra, *) Az a kérdés, hogy a generális gyakorolt-e befolyást az országos főkapitányokra, a két kapitányság hatáskörének pontos megállapítása még tisztázásra vár. Az azonban, hogy az országos főkapitányok »a rendesen külföldön időző generális-kapitány helyettesei* (Szegő i. m. 76.1.) nyilvánvaló tévedés. Az idézett törvénycikk (1547 :19.) ézt nem mondja. 2 ) Az utasítást tudomásom szerint eddig még nem adták ki, sőt fel sem használták. Orsz. Lvt. Kam. lvt. Lib. Instr. IV., 86—89. Egykorú másolat.
