Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

hanem az országgyűlés, illetve az általa időnkint kiküldött vizsgálóbizottságok, amelyeknek jogukban áll a megyei tisztviselőket is felelősségre vonni. A részletkutatás hivatott megállapítani és megmagyarázni annak a folyamatnak egyes részleteit, amely a XVII. század harmincas éveitől kezdve az adóigazgatást a fejedelmiből rendi kézbe juttatta. Annyi bizonyos, hogy a hadügyi viszonyok alakulásának ebben a fejlődésben döntő szerep jutott. A Habsburgok török politikáját ebben az időben passzivitás jellemzi, ami az adóügyre is éreztette hatását. Az uralkodó megelégszik a végvárak fenntartásával, s erre a célra külön adót, a félharmincadot eszközli ki a rendeknél. Támadó sereg szervezésére nem gondol, hiába sürgetik az ország legjobbjai, Esterházy és Zrinyi szavai süket fülekre találnak. Ennek megfelelően a hadiadóról is lemond a rendek javára, akik annak fejében kötelezik magukat katonaság állítására. Minthogy ilyen módon nem érdeke, hogy az adó pontosan befolyjék, az adóigazgatás teréről is visszavonul, belenyugszik, hogy korábbi ellenőrző szerve, a rovói intézmény, megyei hivatallá alakuljon át. Mindenesetre szerepet játszott az a körülmény, hogy az ország nagyon elszegényedett, a népesség adózó része állandóan hullámzott, úgyhogy a hadiadó sem jelentékeny, sem biztos jövedelemmel nem kecsegtetett. Ezzel szemben a félharmincad sokkal megbízhatóbb bevételi forrásnak ígérkezett, kezelésére pedig készen állott a hatalmas harmincadosi hivatalszervezet. Az 1659: 8. t.-c. egyik legjobb bizonyítéka annak, hogy az adóügy milyen rendezetlen volt, az adóigazgatásból mennyire hiányzott az egység ebben az időben. Eszerint a törvénycikk szerint az ország kétféleképen adózik. Felsőmagyarország bizonyos számú lovas és gyalogos katona kiállítását vállalta magára. A szükséges költségek kivetéséről és behajtásáról a törvénycikk nem rendelkezik, valószínű, hogy ez tisztán rendi-megyei szervek által történt. A dunáninneni és dunántúli részek viszont portánkint 10 forint hadiadót ajánlottak meg, felerészben a jobbágyság, felerészben pedig a földesurak terhére. Az országgyűlés ennek az adónak kivetéséről és behajtásáról sem határozott, felhasználására vonatkozóan azonban igen tanulságos utasításokat adott. A rendek nem akarták az adót a bécsi irányítás alatt álló kamarára bízni, a kamara gyakorlati tapasztalatait mégsem nélkülözhették. Ezért az 1647-i kísérletre visszatérve újra azt a megoldást választották, hogy Zichy Istvánt, a magyar kamara elnökét és Partinger Mihályt, a pénztárnokot bízták meg külön fizetéssel és utasítással, hogy a befolyt adót a nádor és a magyar tanács irányítása alatt az előre meghatározott hadi célokra fordítsák. Sajátos közigazgatástörténeti jelenséggel állunk itt szemben. Arra gyakran találunk példát a külföldi és a hazai történetben egyaránt, hogy az uralkodói hatalom rendi szervek segítségét veszi igénybe, ami a legtöbbször oda vezet, hogy ezek a rendi szervek fejedelmi hivatalokká alakulnak át. Azt azonban, hogy a rendek királyi tisztviselőket bíznak meg rendi feladatok elvégzésével, ebben az esetben látjuk először. A kamara elnöke eszerint a rendelkezés szerint egyben a rendek adóügyi megbízottja is volt, s mint ilyen nem az uralkodótól, hanem a rendiség vezetőitől, a nádortól és a magyar tanácstól függött. A részletkutatás hivatott ezt az érdekes kérdést bővebben felderíteni és megmagyarázni. Azt, hogy a megyei rovókat ez alkalommal kí nevezte ki, a kamaraelnök vagy a megyék, nem tudjuk. Valószínűnek látszik, hogy a megyék, mert a kamara levéltárában az utolsó rovói utasítások 1647-ből maradtak fenn.