Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
akadályokat az újabb kísérletek elé, amelyek most sem hoztak több sikert, mint az I. Ferdinánd-korabeliek. A változtatásra a közvetlen okot a tizenötéves török háború kitörése szolgáltatta. A veszély minél gyorsabb elhárítására a rendek fogadtak csapatokat, s ezek fizetésére óhajtották az adót fordítani, amelynek kezelését is saját kezükbe vették. Jellemző, hogy az udvari kamara és a haditanács, nem törődve a magyar kamarák tiltakozásával, nem a rendi adóigazgatást ellenezték, hanem amiatt aggódtak, hogy a rendi hadsereg esetleg az uralkodóház ellen fordul. Ilyen előzmények után jöttek létre az 1593. évi adótörvények, amelyek az adó kezelését és felhasználását három biztosra (deputati) ruházták. Az országgyűlés Felsőmagyarországra Rákóczi Zsigmondot, a dunáninneni és túli részekre Illésházy Istvánt, Szlavóniába pedig Istvánffy Miklóst küldötte ki, 500—500 forint fizetéssel. Számadással a királynak és az országnak, azaz az országgyűlésnek tartoztak. Eleinte úgy tervezték, hogy az adószedőket (exactores) a biztosok nevezik ki, később azonban úgy határoztak, hogy a megyék választják és egy-egy birtokos nemest rendelnek melléjük. Az adószedők az adót a rovókhoz hasonlóan vetették ki és hajtották be, de nem a kamaráknak, hanem a biztosoknak számoltak el. 1 ) Acsády Ignác szerint, aki tanulmányaiban évről-évre nyomon kísérte az adók sorsát, az 1593-i elgondolás nem bizonyult jónak, s az adóigazgatásba a régi rend helyett csak zűrzavart hozott. A következő évben már teljesen a megyék intézik az adóügyet, ők fizetik közvetlenül a katonákat is. 1596-ban ugyan újra visszatérnek a rovói rendszerhez, 2 ) azonban a gyakorlat még éveken keresztül azt mutatja, hogy az adóigazgatás decentralizálódott. A nagybirtokosok maguk szedték birtokukon az adót, maguk fogadtak rajta katonákat. A megyék önállósága is egyre fokozódott, az adóügyet külön statútumokban szabályozták, amelyek sokszor ellenkeztek a kamarák által a rovóknak adott utasításokkal. A fejlődés megindult abban az irányban, amely a megyei adóigazgatás felé vezetett. Addig azonban, amíg az adómegajánlás módja a régi maradt, amíg nem egy összegben, hanem porták szerint szavazták meg az adót, a király nem mondhatott le az ellenőrzésről, amit csak a kamarák és a rovok által gyakorolhatott. 1598- ban a kamara küldött ki rovókat a megyékbe, azok azonban a befolyt adót nem a kamarának, hanem két biztosnak (commissarii Hungari) adták át. Ezeket a biztosokat ez alkalommal nem az országgyűlés választotta, hanem egyiket a főrendek, másikat a nemesek közül a király és a magyar tanács nevezte ki. Tudtuk és beleegyezésük nélkül az adót senki sem használhatta fel, a kiállított katonaságot megszemlélték és zsoldját kifizették. 3 ) Hogy számadással kinek tartoztak, arról a törvény nem rendelkezett. A háborús szükség az adóigazgatás gyorsítását követelte, ez magyarázza az 1598-i kísérletet, amely a rovói intézményt megtartotta, de a kamarát a felhasználásból kikapcsolta, s azt félig királyi, félig rendi biztosokra bízta. 1599- ben a kamara egyáltalában nem kapott szerepet az adó kezelésében. A rovok helyett a megyék pénztárnokokat (perceptores) választottak, akik a behajtott adót az országgyűlés által kijelölt személyeknek szolgáltatták be. Felsőmagyarországra és Dunántúlra egy-egy, a dunáninneni x ) C. J. H. 1593 : 7—14. t.-c. 2 ) C. J. H. 1596:5. t.-c. 3 ) C. J. H. 1598 : 8—10. t.-c.
