Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Máskor viszont ugyanaz a törvénykönyv egyik cikkelyében a fejedelmi, a másikban pedig a rendi álláspontot szögezi le, anélkül, hogy a kettőt összeegyeztetné s az ellenmondást kiküszöbölné. Ezt látjuk pl. az 1546. évi decretumnál, amelynek 15. articulusa nyilvánvalóan a rendek óhaját fejezi ki, mondván, hogy őfelsége jelöljön ki egy alkalmas és derék magyar embert az adó kezelésére. A rendek a kamarában nem bíztak, saját embereikben csalódtak, ezért vetették fel most azt a gondolatot, hogy külön királyi biztos kerüljön az adóügy élére. Nem valószínű azonban, hogy a király tetszését ez a terv megnyerte volna. A törvény egyéb helyei ugyanis a kamarai adóigazgatás mellett foglalnak állást, sőt azt egy lényeges pontban a megyei, azaz rendi befolyással szemben erősítik is. A 10. t.-c. úgy rendelkezik, hogy a megyei közgyűlésnek nincs joga a királyi rovó adókivetését helyesbbíteni, azért rendel a megye minden rovó mellé egy esküdt nemest, azért kísérik útján a szolgabírák, hogy igazságosan és méltányosan írja össze a porfákat, amire különben a megye előtt tett esküje is kötelezi. A 9. t.-c. felhatalmazza a rovókat, hogy a korábbi évek rendi adókezelését is vizsgálják felül, a 12. t.-c. pedig a rendi adókezelőket a kamara előtti utólagos igazolásra kötelezi. Ezek a cikkelyek tehát az adóigazgatás mindegyik fázisát a fejedelmi hatalom szerveinek gondjára bízzák. 1547-ben, mintha csak szabályosan váltakoznék az adóigazgatás fejedelmi és rendi módja, újra két kincstartót választ az országgyűlés, az egyiket a főurak, a másikat a köznemesek sorából. Ezek küldik ki a rovókat, akik mellé, minthogy most nem királyi tisztviselők — bár királynak és országnak egyaránt esküt tesznek — megyei nemes esküdteket nem rendel a törvény. A rovok a kétforintos hadiadóból 40 dénárt a kamarának szolgáltatnak be, húszat a kamara haszna címén, húszat pedig követségekre és egyéb királyi költségekre, 160 dénárt pedig a kincstartóknak adnak át, akik abból a főkapitányok s mások által fogadott katonákat fizetik, miután személyesen megvizsgálták őket. A kincstartók tehát nemcsak adókezelők, hanem egyben rendi jellegű hadibiztosok is. Melléjük az uralkodó, aki a törvényeikkelyekre adott s ugyancsak a törvénykönyvbe foglalt válaszában a kincstartóválasztást csak ideiglenesen hagyta jóvá, a kamara egyik tanácsosát küldte ki ellenőrzésre, akit a rendiekkel párhuzamosan működő fejedelmi hadibiztosnak tekinthetünk. Bevonta a törvény az adóigazgatásba a főkapitányokat is, rájuk bízva, hogy a korábbi évek adóhátralékait hajytsák be. Arról azonban nem rendelkezett, hogy kinek számoljanak el, amint a kincstartók számadási kötelezettségét is csak általánosságban említette. A féligmeddig magánjogi alapon szolgáló rovok valószínűleg a kincstartóknak tartoztak számadással. 1 ) Az 1548-i országgyűlés az adóigazgatásnak 1546-ban megállapított módját állította vissza. 2 ) 1550-ben nem küldtek ki rovókat, azzal a megokolással, hogy fizetésük sokba kerül s hogy sok visszaélést követnek el. Helyettük az alispánokat bízták meg az adó kivetésével és behajtásával. Az alispánok nem jártak faluról falura, mint a rovok tették, hanem összehívták a megyei közgyűlést és azon állapították meg, hogy ki s mennyit tartozik fizetni. Alapul az előző évi rovok lajstromait vették, amelyeket a kamarától megkaptak. Ezeket *) C. J. H. 1547:7., 8., 9., 10., 11. t-c. U. o. a királyi válasz 16. pontja. M. O. E. III. k., 136—137., 156. 1. 3 ) C. J. H. 1548 : 23., 26., 27. t.-c.
