Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
volt. Tagjai sorában ott találjuk az egyházi méltóságok viselőit és az előkelő birtokosokat, akiket mint királysága oszlopait, Szent István is figyelmébe ajánlotta Imre hercegnek és akik társadalmi és gazdasági helyzetüknél fogva a magyar történet folyamán mindvégig megtartották helyüket az ország kormánya mellett. De nem tartózkodtak állandóan az udvarban, a püspökök egyházmegyéjükben, a birtokosok pedig jószágaikon végezték a maguk munkáját. Állandó udvar még nem is volt. A király országában utazva hol itt, hol ott jelent meg, magához szólította a vidék urait és vezetőit, akiknek szavát meghallgatva orvosolta az elébejárulók sérelmeit és rendelkezett a vitás kérdésekben. Azután elbocsátotta alattvalóit, maga pedig továbbment, hogy másutt tegyen igazságot. Bizonyos időközökben pedig, rendszerint a Magyarok Nagyasszonyának napján, Székesfehérvárott országos törvénykező napot tartott, amelyre összegyűlt az egész királyi tanács és amelyen panaszával az ország minden szabad lakosa előállhatott. Ezeken a törvénynapokon kerültek tárgyalásra az egész országot érintő fontos kül- és belpolitikai kérdések, ezek tehát a későbbi országgyűléseknek feleltek meg, anélkül természetesen, hogy a tanácsosoknak a döntés kimondásában a király befolyásolására formai joguk lett volna. Az uralkodó véleményüket meghallgata és azután a maga meggyőződése szerint döntött. Javaslatukat elfogadhatta, ha helyesnek ítélte, de nem tartozott elfogadni. A királyi tanács befolyása ebben a formában elsősorban a külügyekben, a belügyek terén pedig a törvényhozásban és az igazságszolgáltatásban érvényesült. A közigazgatást pedig, amely eleinte — amíg az államgazdaság egyenlő volt a királyi magángazdasággal és amíg az ország védelmében az általános fölkelés mellett a királyi hadsereg jelentette a főerőt, — egybeolvadt a pénzügyigazgatással, azaz a királyi jószágok és jövedelmek kezelésével, továbbá a hadbavonuló királyi népek vezetésével, tehát a még szét nem ágazott belügyi igazgatást, az alsófokú törvényekezéssel együtt, az uralkodó magángazdaságának tisztviselői, a különböző ispánságok vezetői intézték. Ezeket az uralkodók rendszerint az előkelő birtokosok sorából választották, úgyhogy társadalmi és gazdasági helyzetüknél fogva is tagjai voltak a királyi tanácsnak, amelyben, s ez elsősorban az udvarispánság tisztjeire vonatkozik, ők képviselték az állandó elemet. A királyi tanács összetételére és működésére az Árpádok korában az okleveleknek az a része nyújt felvilágosítást, amely megnevezi azokat, akik az ügyben a királynál közbenjártak és intézkedéséhez beleegyezésüket adták. A közbenjárók alatt referenseket kell értenünk, akiknek nevét az Anjouk óta az okleveleken az úgynevezett kancelláriai jegyzetek örökítették meg. Az árpádkori oklevelekből a kormányzásnak és közigazgatásnak tisztán személyes jellegű képe bontakozik ki. Á királyi tanácsnak az a része, amely a mindennapi teendőket intézte, igazságszolgáltatást, közigazgatást és gazdasági ügyeket vegyesen, az uralkodó tágabb értelemben vett famíliájával, kíséretének tagjaival volt azonos. Közöttük találjuk a fejedelmi ház sarjait, az udvar ispánját: a nádorispánt, ennek helyettesét: az udvarbírót, akiből később országbíró lett, azután a királyi uradalmak és vármegyék ispánjait, továbbá az egyházi méltóságok viselőit. Rajtuk kívül azonban a királyi udvarnak alacsonyabb rangú emberei is szerephez jutottak, egyszerű milesek és. ministerek, katonai és gazdasági, egyben közigazgatási tisztviselők. A tanács nem zárt testület, összetétele folyton változik. Országos ügyekben a tanácsosok nagy számban gyűltek össze, egyébként azonban csak néhányan
