Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

azon a helyen lakjanak. Ezt a helyet az 1574-i utasítás még Hradistye mezővárosban jelölte meg, az 1577-i azonban már Auspitz városába helyzte át (lehet, hogy vissza) a hivatalok székhelyét. Kötelességük volt minden morvaországi vásáron vagy személyesen megjelenni, vagy embereiket kiküldeni. A handgróf 4 lovas és 3 servitor, a pénztárnok pedig 4 lovas tartására kapott a magyar kamara pénztárából havonkint 10—10 rajnai forint fizetést. Azonkívül ugyanilyen feltételek mellett 4—4 úgynevezett satelles-t is fogadtak, akikre a határmenti csempészés megakadályozását bízták. Ezek bizonyos fokig még magánalkalmazottaik voltak, de részben már állami hivatalnokoknak tekinthetők, alkalmazásukkor és elbocsátásukkor ugyanis a magyar kamara hozzájárulását kellett kérniök. A handgróf és a pénztárnok egymással párhuzamos teendőit két feladat határozta meg. Az egyik a vámszedés, a másik a csempészés megakadályozása volt. Mindkettő a magyarországi harmincadhivatalok munkáját egészítette ki, úgyhogy tulajdonképen külföldön működő magyar harmincadosoknak tekinthetjük őket. A kereskedők, akik csak a törvényes utakon járhattak és árujukat csak az évi és heti vásárokon adhatták el, amint a vásár helyére érkeztek, azonnal jelentkeztek a handgrófnál és a pénztárnoknál vagy embereiknél, akik az árut számbavették, összehasonlították a harmincadhivatalok által kiállított sédákkal, csak azt bocsátották piacra, ami a sédákon fel volt tüntetve, a többit mint csempészettet lefoglalták. A kereskedésnek ezeket az általános szabályait külön uralkodói rendelet határozta meg, amelyet a handgróf minden évben és minden vásárhelyen német, magyar és cseh nyelven kihirdetett. A sédák kiállítására, minthogy azok az áruk kísérőlevelei s egyben a kereskedők útlevelei is voltak, a harmincadhivataloknak igen nagy gondot kellett fordítaniuk. Gondoskodni tartoztak róla, hogy mindig elegendő számú üres sédát kapjanak a magyar kamarától. Ezeket a kamara elnöke és a számvevő vagy valamelyik kamarai tanácsos írta alá és a kamara pecsétjével erősítették meg. A harmincadhivatal rájuk írta a kereskedő vezetékes keresztnevét, lakhelyét, az áru nemét és mennyiségét, a hivatal helyét és a kiállítás pontos idejét (év, hó, nap). Továbbá, hogy az esedékes harmincadból a kereskedő mennyit fizetett le és mennyivel maradt még adós. Azután a harmincados és ellenőre is aláírták és a harmincadhivatal pecsétjével is ellátták. Ennek, a pecsétnek felsőrésze koronát ábrázolt, pajzsába pedig a hivatal neve került. A handgrófnak és a pénztárnoknak ismerniök kellett a kamarai tisztviselők és a harmincadhivatalnokok aláírásait és pecsétjeit, azért ezeket a pecséteket viaszlenyomatban közölték velük, hogy a hamis sédákat a valódiaktól első látásra megkülönböztethessék. A handgróf minden vásárra kerülő áru sédáját magához vette. Ha a kereskedő áruját nem tudta eladni, s továbbment a birodalom belseje felé, vagy visszatért Magyarországba, új sédákat állított ki, még akkor is, ha az árunak csak egy része maradt eladatlan. Korábban ilyen esetben a régi sédát adta vissza, feltüntetve hátlapján ezt a körülményt, de a pontosabb ellenőrzés kedvéért ezen a gyakorlaton változtattak. A birodalomba továbbvitt áru után a harmincadot természetesen csak egyszer kellett lefizetni. A Magyarországba visszavitt áru után is szedtek vámot, a kereskedőnek ilyenkor jogában állott legközelebb megfelelő mennyiséget vámmentesen vinni ki. Ez a rendelkezés azonban zavarokra vezethetett, amit az is mutat, hogy a későbbi utasítások már nem újították meg. A sédákat ugyanolyan