Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
bizonyította, hogy hiába bocsátják el a régieket, az új tanácsosok sem bizonyulnak megbízhatóbbaknak. Az udvari haditanács 105.000 forintra becsülte a végvárak évi költségét. A magyar kamara azonban soknak találta ezt az összeget, s megbízta Aszalayt, hogy készítsen pontos költségvetést. Elrendelte, hogy az összes végvári katonák, tisztek, közlegények, hajdúk és tüzérek (kivéve a főkapitányt, aki havi 1000 forintot vett fel) csak 10 hónapra kapjanak fizetést, abból is csak 4-re pénzben, 6-ra pedig posztóban. A posztókereskedésből ugyanis külön haszna volt a kamarának. Nagy szerepet szánt a magyar kamara a katonaság fizetésében a tizedjövedelemnek. A tizedből kétféle módon húzott hasznot a kincstár. Az egyik az volt, hogy magasabb áron újra bérbeadta a király részére kibérelt tizedeket. Ez a mód biztosabb volt, de kevesebb hasznot igért. Különösen akkor, ha a tanácsosok a leggazdagabb területeket a maguk számára foglalták le, s az értéktelenebbekért magas bért kívántak. Ilyenkor természetesen nem jelentkeztek a bérlők, s haszon helyett kár fenyegetett. A magyar kamara ezért jobb szerette volna a korábbi gyakorlatot felújítani, a tizedeket természetben behajtani, a várakban elraktározni, s a katonák közt zsold fejében kiosztani. Mindjárt meg is hagyta Aszalaynak, intézkedjék, hogy a kassai és szendrői magtárakat hozzák rendbe, a kassaiban 1500 köböl rozsot, a szendrőiben pedig azonkívül még ugyanannyi zabot is tegyenek félre. A tizedbort nem osztották ki zsold fejében, hanem a várbeli kocsmákban kimérték, s ezáltal a kereskedés hasznát is megtartották. Hasonló hasznot húzott a kincstár a hús- és sörmérésből is, úgyhogy ezekre a király jogokra (regale) a kamara mindig gondosan vigyázott, s nem engedte meg, hogy akár a katonaság, akár a polgárok gyakorolják. Azt szerette volna, hogy a regálék kassai jövedelméből legalább 200 katonát fizethessenek. A tanácsosok rossz gazdálkodásának azáltal igyekezett gátat vetni, hogy a pénztárnokot felhatalmazta, hogy a félharmincad jövedelmét a törvény értelmében csak a végvárakra fordítsa, s az igazgatóság szabálytalan utalványait ne vegye figyelembe. Megbízást kapott Aszalay a harmincadok megvizsgálására is. A fontosabb harmincadhivatalokat felkereste, a kisebbek vezetőit magához hivatta. Utasítása azt bizonyítja, hogy a viszonyok ezen a téren semmit sem javultak. Hiába szólították fel a szepesi tanácsosokat a szigorú ellenőrzésre, minden harmincadhivatalt nem látogathattak meg, legfeljebb a nagyobbakat egyszer égy évben. A harmincadosok számtalan módot találtak rá, hogy az ellenőrzést kijátsszák s a kereskedőkkel egyetértve a kincstárt megkárosítsák. Önkényesen jártak el a szepesi tanácsosok a harmincadosok kinevezésénél. Járay Lukácsot pl., akinek a király ígéretet tett valamelyik harmincadra, amikor a sztropkói állás megürült, azonnal kinevezték anélkül, hogy a magyar kamarát megkérdezték vagy értesítették volna. így történt azután, hogy a király a magyar kamara javaslatára Holló Jánost bízta meg a sztropkói harmincad vezetésével, Járaynak pedig, a szepesi igazgatóság tekintélyének rovására, távoznia kellett. Meg kellett vizsgálnia Aszalaynak a felsőmagyarországi városokat, továbbá a sóvári sóbányákat is, amelyeket Eperjes városa bérelt. Az a hír járta ebben az időben, hogy Ugocsa megyében gazdag sótelepekre bukkantak, s azokat a magyar kamara azonnal kincstári kezelésbe akarta venni, hogy az erdélyi sót, amit az egész vidék fogyasztott, kiszoríthassa.
