Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

A feladatok is a régiek voltak, röviden : a végvárak és a végvári katonaság ellátása, a királyi jövedelmekből: adóból, harmincadból, tizedből, várbirtokból, bányabérből, városok béréből. Ezek a jövedelmek a felkelés zavarai között erősen leapadtak, birtokokat eladományoztak, tizedeket elengedtek, a harmincadokat, adókat nem hajtották be. Az új kamarának legelső teendője az volt, hogy a zavaros helyzetben rendet teremtsen. Különös súlyt helyezett az utasítás a tizedekre, valamint a váruradalmakra, a legtöbb visszaélést úgy látszik ezek körül követték el. Meghagyta, hogy minden várban töltsék be a gazdasági tisztségeket, az udvarbírák és kulcsárok vegyék át a gabona- és bortizedet, a katonaságot azzal fizessék. Ha a tizedbor nem elég, vásároljanak másoktól, mert a kocsmák jövedelme igen tekintélyes összegre rúgott. Elrendelte, hogy a szertárra és a puskapomázra is legyen gondja a kamarának. A főkapitánnyal teljes egyetértésben járjon el. A legnagyobb takarékosságot tartsa szem előtt. Feltűnő végül, hogy a magyar kamarához való viszonyáról egyáltalában nem szólott. Két évvel később pedig, 1610. augusztus 18-án, gróf Thurzó György nádor és királyi helytartó, akit az uralkodó a felsőmagyarországi részek jövedelmeinek rendezésére, az itteni katonaság és tisztviselők fizetésének szabályozására teljes hatalommal küldött Kassára, Hoffmann György és társai számára adott utasításában úgy rendelkezett, hogy a királytól, utána pedig a nádortól és a kincstartótól függnek, s ezért mindenben az uralkodó meghagyása szerint járjanak el. A magyar kamaráról ez az utasítás egyetlen szóval sem emlékezett meg. Teljes határozottsággal ebből a magyar kamara befolyásának tényleges megszűnése nem következik, hiszen az uralkodó, amikor Hoffmann felterjesztései fölött határozott, a magyar kamarát is meghallgathatta, valószínűleg meg is hallgatta. Kérdés azonban, hogy a döntésben milyen szerepe volt az udvari kamarának, azt melyik kamara fogalmazta meg és állította ki. Minderre természetesen csak az ügyiratok áttanulmányozása után lehet majd válaszolni. Feltűnő és a szepesi kamara XVII. századi történetére döntő fontosságú, hogy Thurzó utasítása nem kamaráról beszél, hanem az 1567 előtti állapothoz hasonlóan a felsőmagyarországi részek királyi jövedelmeinek igazgatóságáról (administratio proventuum regiorum partium Regni Hungáriáé superiorum), Hoffmannt nem kamarelnöknek (praefectus), hanem igazgatónak (administrator) nevezi, melléje nem tanácsot (consilium) rendel, hanem Péchy Zsigmond személyében csak tanácsost (consiliarius). Ezáltal az 1567 előtti helyzetet állítja vissza, s egyben, bár még csak nem is céloz rá, a magyar kamara befolyásának nyit utat. Azáltal ugyanis, hogy az újjászervezett hivatalt nem kamarának, hanem igazgatóságnak, vezetőjét nem elnöknek, hanem igazgatónak nyilvánítja, lehetővé teszi, hogy a király, az 1567 előtti gyakorlatot felújítva, felsőmagyarországi jövedelmei igazgatójává a magyar kamara egyik tanácsosát nevezze ki, s így az igazgatóságot a magyar kamarának rendelje alá. Lehet, sőt valószínű, hogy Thurzó szeme előtt nem ez a cél lebegett, ő talán arra gondolt, hogy a bécsi béke értelmében rendszeresen betöltött és új erőre kapott nádorság hatalmi körét a szepesi igazgatóságra is kiterjesztheti, ha azt kamarai címétől megfosztja. Az utasítás fentebb érintett szavai igazolni látszanak ezt a feltevést. Elgondolását azonban utódai nem tudták megvalósítani, s azon az úton, amelyet a nádorok számára nyitott, a magyar kamara elnökei jártak. A megfelelő részlettanulmányok tisztázni fogják ezeket a kér-