Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
a király engedélyével távozhassék. Valószínű azonban, hogy ezt a rendeletet ilyen szigorúan sohasem tartották meg. Figyelmeztették a kamara tisztviselőit, hogy a hivatali titkot lelkiismeretesen megőrizzék, az ügyiratokról senkinek se adjanak felvilágosítást és másolatot csak az uralkodó beleegyezésével állítsanak ki. Meghagyták az elnöknek, hogy az irodát minden hónapban vizsgálja meg, az irattár vezetésével pedig külön hivatalnokot bíztak meg, a lajstromozót (registrator). A kamara keretén belül lassan bontakozni kezdtek három egymástól meglehetősen független alhivatal körvonalai: az irodáé, a pénztáré és a számvevőhivatalé. Mindegyik egy-egy tisztség körül alakult ki, az irodát a titkár, a pénztárt a kamaramester, a számvevőhivatalt pedig a számadásmester vezette. Ezek eleinte a tanácsnak is tagjai voltak és a határozathozatalban is résztvettek. Az 1561-i utasítás azonban másként rendelkezett. Kimondotta ugyanis, hogy a három tisztség viselőjét a tanácsban szavazati jog nem illeti meg. A tanácsosi címet ugyan többnyire megkapták ezután is, az üléseken is megjelenhettek, sőt a titkárnak állandóan jelen kellett lennie. A kamara- és a számadásmester tanácsbeli szerepe ettől kezdve a szükséges felvilágosítás megadására korlátozódott. Érthetővé teszi az utasítás rendekezését a kamara fokozatosan növekvő munkája, amiről az utasítások is tanúskodnak. Az államgazdaság zavarait a kamara rendszeres működése, ha nem is minden tekintetben, erősen csökkentette. A kamarába jelentékeny összegek folytak be és sokféle kiadás talált bennük fedezetre. A kamaramester munkája így erősen megnövekedett, amihez még az is hozzájárult, hogy nemcsak év végén, hanem negyedévenkint, sőt az 1672-i utasítás értelmében minden hónap elteltével, kimutatást kellett készítenie a kamarai jövedelmek hovafordításáról Egy ember kevésnek bizonyult a megnövekedett munkára. Az 1561 -i utasítás már két kamaramestert, illetve egyre általánosabbá vált néven pénztárost (perceptor) említ. Az 1569-i utasításból pedig az tűnik ki, hogy az egyik pénztárosi állást ellenőri (contrascriba) tisztséggé szervezték át. A pénztárosi nyugtákat ettől kezdve az ellenőr is aláírta. Több segéderőt a pénztáros mellett nem alkalmaztak, legfeljebb 1—2 Írnokot fogadhatott a saját fizetéséből. Annál több segédhivatalnokra volt szüksége a számvevőhivatalnak. A kamara hármas: igazgatói, pénztári és ellenőri feladata közül a pénzügyigazgatás állandósulásával és rendszeressé válásával kapcsolatban különösen az utóbbi növekedett meg. A kamara fokozatosan ellenőrzése alá vonta a királyi jószágokat és jövedelmeket kezelő vidéki tisztviselőket, a fontosabb állások mellé ellenőröket küldött ki. Az 1569-i utasítás már nem elégedett meg azzal, hogy a vidéki hivatalok csak év végén számoljanak el, hanem azt kívánta, hogy számadásaikról a kamara minden negyedév (quarta) elteltével jelentést tegyen az udvarnak. A számadásmester mellett több segéd (coadiutor) nézte át és ellenőrizte a számadáskönyveket, a kimutatásokat és jelentéseket, felmentőleveleket stb. külön Írnokok (scribae, iurati notarii officináé rationariae, officinistae) tisztázták, akiknek néha fizetéses gyakornokok (tyrones) segítettek. A számadásmester vezetése alatt külön számvevőhivatal (officina rationaria) alakult ki, amelynek irattárát kezdettől fogva külön kezelték a többi kamarai irattól. 1 ) Nyoma van annak is, hogy a XVII. század második felében a számvevőhivatalban külön kezelték a latin és a német nyelvű iratokat. *) Ez a levéltár, sajnos, a XIX. században barbár selejtezésnek esett áldozatul.
