Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
bírói méltóság, továbbra is megmaradjon és az érsek az igazságügyi helytartói (locumtenens in iudicialibus) címet viselje és fizetést húzza. A szép elvet azonban már az utasításban kivételekkel gyengítették, amit érthetővé tesznek azok az elkeseredett hangú panaszok, amelyek éppen magyar részről, tehát nem elfogult helyről, hangzottak el a kor bírósági gyakorlata ellen. Az udvar már ekkor tervbevette az igazságszolgáltatás reformját, amit azonban csak 1723-ban, tehát félszázaddal később valósított meg. Egyelőre pedig azt a megoldást választotta, hogy a* törvénykezés terén előforduló panaszok megvizsgálásával és a visszaélések orvoslásával a kormányzóságot bízta meg. Meghagyta ugyanis, hogy ha igazságtalanul elnyomottak, árvák, özvegyek, idegenek, szegények fordulnak hozzá segítségért, vagy ha úgy találja, hogy a közbékét veszély fenyegeti, küldje ki egy-két tanácsosát, rendeljen melléjük néhány megyei vagy városi tisztviselőt, hogy a viszályt elsimítsák, a törvényszékeket kötelességük teljesítésére intsék. Ha figyelmeztetése nem használ, forduljon az uralkodóhoz, akinek különben is tegyen az ilyen esetekről negyedévenkint jelentést. Azokban a pörökben, amelyek eddig a nádor kizárólagos ítélkezése alá tartoztak, ne bíráskodjék, hanem bízza azokat a rendes bíróságokra vagy a magyar kancelláriára. Egyedül a nádor gyám- és gondnoknevező jogát gyakorolja, aminek különösen akkor van fontossága, amikor nem katolikus kiskorúak neveltetésérő! kell gondoskodnia. Ilyen esetben befolyását a katolikus vallás érdekében használhatja fel. Igen előkelő gyermek gyámjának kinevezésénél azonban előzőleg kérje ki az uralkodó hozzájárulását. Tényleges bírói hatóságot csak politikai pörökben gyakoroljon, lázadások, összeesküvések esetén, továbbá a főurak nagyobb bűnügyeiben, de akkor is minden egyes esetben külön királyi megbízás alapján, mint iudicium delegatum, amely ítéletet csak az uralkodó előzetes hozzájárulása alapján hozhat. Valószínű, hogy az udvar ezeket az országos jelentőségű pöröket, amilyen nemrég a ZrinyiNádasdy-Frangepán-féle volt, nem merte magyar bíróságra bízni, amelynek tagjait sokféle érdek köthette a vádlottakhoz, teljesen idegenre sem akarta hagyni, ami nagy megütközést keltett volna, ezért választotta ezt a közvetítő megoldást. A kormányzóságban helyet foglaltak az ország legelső bírái, a helytartó, az országbíró, a személynök, ellene tehát a magyarok nem emelhettek, legalábbis Lobkowitzék így gondolták, kifogást. A német tanácsosok viszont, élükön a kormányzóval, többségben voltak, úgyhogy mégiscsak idegenek döntöttek volna a magyar főurak sorsáról. A nádor bírói jogkörét tehát csak részben vették alapul a kormányzóság hatáskörének kiépítésénél, annál inkább a hadügyit. Az új hivatal egyik legfontosabb feladatának azt szánták, hogy rendezze az országban elszállásolt katonaság és a polgári lakosság közti viszonyt. Ezen a téren is olyan megbízást kellett vállalnia, amelyet félszázaddal később, Thököly és Rákóczi éppen a katonai sérelmek miatt kitört felkelésének leverése után, a helytartótanács csak külön hivatal, a tartományi biztosság segítségével tudott megoldani. 1671 tavaszán császári nyiltparancs rendelte el, hogy minden megye és város köteles a területén állomásozó csapatokat természetben ellátni. Megállapította a heti porciót, amennyit lakásban, fűtésben, világításban, élelemben és takarmányban egy-egy katona ellátására szolgáltatni kellett. A porciókat a lakosságra az ezredparancsnokok vetették ki és hajtották be. Megkezdődtek a katonai túlkapások (excessus), egymást követték a véres jelenetek és nem volt hatalom, amely a lakosság sérelmeit
