Soós László (szerk.): Magyar Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1867-1918. A Khuen-Héderváry és a Tisza kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei - A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 56. (Budapest, 2018)
2. kötet - B. Tisza István kormányának jegyzőkönyvei
abból indult ki, hogy az a tétel, amely szerint mindaz, amit az 1868: XXX. te. nem sorol fel kifejezetten a közös ügyek között, ezen törvény 37. §-ánál fogva autonóm, csak látszólag áll fenn ily kizárólagossággal, mert a törvénynek mindjárt 48. §-a meghatározza, hogy a törvény mit tekint annak, ami nincs a közös Országgyűlésnek és a központi kormánynak fenntartva, nevezetesen Horvát-Szlavón-Dalmátországok beligazgatási, vallási, közoktatási és igazságszolgáltatási ügyeit. Ha tehát valamely ügy nincs is az 1868: XXX t.cikkben mint közös ügy felsorolva, az csak akkor tekinthető' autonóm ügynek, ha az előbb idézett 48. §-ban említett négy ügycsoportnak egyikébe tartozik. Ezen az alapon az igazságügy-miniszter úr arra az eredményre jutott, hogy az oly kérdések, mint a trónöröklés kérdésének rendezése, a királyi székről való lemondás elfogadása stb., noha nincsenek az 1868: XXX. tc.-ben kifejezetten mint közös ügyek felsorolva, nem lehetnek autonóm ügyek, nem tartozván azok Horvát-Szlavón-Dalmát- országoknak beligazgatási, vallási, közoktatási és igazságszolgáltatási ügyéhez. Ugyanezen az alapon nem tartotta megállapíthatónak azt, hogy a király és a Királyi Ház tagjai jogállásának meghatározása, illetve szabályozása Horvát-Szlavónországok autonómiájához tartozzék, s miután a főudvarnagyi bíráskodás megállapítása lényegileg a Királyi Ház tagjai jogállásának a meghatározása, az igazságügy-miniszter úr kijelentette, hogy e kérdés szabályozására az autonóm törvényhozás hatásköre nem terjed ki. Azon személyekre nézve, akik nem tagjai ugyan a Királyi Háznak, s akikre a főudvarnagyi bíráskodás mégis kiterjed, az teszi indokolttá e privilégiumnak közös törvényre való alapítását, hogy azok többnyire uralkodó családoknak tagjai, vagy a királyi Családdal rokonságban álló egyének, a diplomáciai személyekre nézve pedig az, hogy ezen diplomáciai személyekre nézve a küldetési helyük országához való viszonyuk csak közös törvénnyel szabályozhatók. Jelzett válaszában az igazságügy-miniszter úr továbbá még azt is kijelentette, hogy nemcsak az van kizárva a főudvarnagyi bíráskodás sajátos természetével, hegy az autonóm törvénnyel szabályoztassék, hanem az is, hogy bár külön törvénnyel, de Hor- vát-Szlavónországokra nézve külön főudvarnagyi bíróság állíttassák fel, mert e bíróság a király személyével szoros kapcsolatban, jogilag a Királyi Udvarban működőbíróság lesz; s Magyarországon jogilag csak egy közös királyi udvar lehet. Ezen válaszra a bán úr a horvát-szlavón-dalmát miniszter úr útján újabb észrevételeket tett, amelyekben előbbi álláspontját fenntartja, s az igazságügy-miniszter úr által felhozott és fentebbiekben főbb vonásaiban vázolt érdeket megerőtleníteni igyekszik. Ez átirat szerint a bán úr nem fogadhatja el azt a nézetet, hegy a Magyar Korona Országainak közös ügyét képezhetné olyan ügy is, amely nincs kifejezetten az 1868: XXX. te. 2-10. §-ai között mint közös ügy felsorolva; s ezen nézet ellenére a 47. § szó szerinti rendelkezésein kívül felhozza az 1868: XXX. te. 5., 11., 31., 35., 43. §-ait is, mint amelyekből szerinte világosan kitűnik, hogy az 1868: XXX. te. csak oly ügyeket utalt a közös törvényhozás és a központi kormány hatáskörébe, amelyek az említett törvényben mint közös ügyek fel vannak sorolva. Annak bizonyítására továbbá, hogy ezt a kérdést eddig minden irányadó tényező így magyarázta, hivatkozik a bán úr О Felségének egy, a Horvát-Szlavón Országgyűléshez intézett 1869-i leiratára, továbbá a volt kormányok egyes tagjainak a Képviselőházban 586
