Szűcs László: Nagy Ferenc második és harmadik kormányának minisztertnácsi jegyzőkönyvei 1946. november 22. - 1947. május 31. A. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 46. Budapest, 2008)
A MINISZTERTANÁCSI ÜLÉSEK JEGYZŐKÖNYVEI
[24] 23. [Gyöngyösi] Külügyminiszter: a békeszerződés hivatalos szövege még ma sincs a kezében, de viszont az aláírásra meg kell bízni valakit. Ezzel kapcsolemmel. Ennek a közhangulatnak egy magát „ismert párttag"-nak - értsd: a Kisgazdapárt egy ismert tagjának - jelölő személy, feltehetőleg Pfeiffer Zoltán, terjedelmes beadványában adott hangot. Többek között leszögezte: „Ha külpolitikánk, s a magyar békedelegáció munkája felett a békekonferencián elért gyászos eredménytelenség után kellene ítélnünk, akkor az csak lesújtó lehetne annak vezetőire nézve. Hiszen készségesen elismerjük, hogy külügyminiszterünk, s a magyar békedelegáció minden egyes tagja Párizsban tudásának és tehetségének legjavát adta, mégis az a véleményünk, hogy a dolgot egészen más oldaláról kellett volna megfogni. Sokfelől hallani a véleményt, hogy külügyminiszterünknek a békekonferencia előtt tartott nagy exposéjában arra kellett volna a fősúlyt helyeznie, hogyan jutottunk mi bele a második világháborúba? Hiszen nem lett volna nehéz bebizonyítani, hogy népünk sem az első, sem a második világháborút nem akarta, s azoknak kitörésétől úgy ő, mint [sic!] kormányai is távol állottak. Ma már az egész világ előtt ismeretes Tisza Istvánnak a szerepe azon az emlékezetes 1914. júliusi koronatanácson, melyen a szerb ultimátum ellen foglalt állást. Erről azonban az akkori győzők nem akartak tudni, s a trianoni békeparancs a wilsoni elvek, s az önrendelkezési jognak sutbadobásával erőszakosan szétdarabolta egy ezeréves nemzet eleven testét." „Csoda-e tehát" - olvasható a feljegyzés további részében, az olasz, majd a német fasiszta kormányoknak az első világháború utáni béke revízióját napirendre tűző politikájának vázolása után - „s felróható-e az akkori magyar kormányok bűnéül, melyek állandóan hangoztatták, hogy a békeszerződésnek csak békés úton való revíziójára törekednek, ha olyan hatalmi csoportosuláshoz csatlakoztak, melytől a trianoni béklyóktól való szabadulást egyedül remélhették? Igaz, a következmények megmutatták, hogy kormányaink sajnos a rossz utat választották, de tévedésükért, melyet a magyar nép olyan rettenetes árral fizet, vajon nem azokra a gyűlölettől elvakult politikusokra esik-e a felelősség, kik szegény népünkre a trianoni nemzetgyilkoló csapást mérték?! Ha Trianonban a wilsoni önrendelkezési elv érvényesül, ha akkor hazánktól csak azon területek váltak volna el, melyeknek lakossága ezt egy teljesen szabad, pártatlan népszavazás útján kívánta volna, akkor nálunk nem lett volna alapja a revíziós politikának, akkor kormányaink nem csatlakoztak volna a tengelyhatalmakhoz, s nemzetünk bizonyára kikerülhette volna a második világháborúban való részvételünket. Ezeket a történelmi tényeket kellett volna külügyminiszterünknek a párisi békekonferencia előtt leszögeznie, ilyen érvekkel kellett volna neki néprajzi határaink követelését alátámasztania, s minden eszközt meg kellett volna ragadnia, hogy a trianoni vérlázító igazságtalanság felidézésével a világ intézőinek szunnyadó lelkiismeretét felrázza. E követelésünk mellett állhatatosan ki kellett volna tartanunk mindvégig, bárhogy is alakult volna sorsunk a konferencia további folyamán. Lehet, hogy egyelőre így sem jutottunk volna más eredményhez, de legalább megtettük volna kötelességünket nemzeti érdekeink védelmében, s biztosítottuk volna magunknak a jövőben a békeszerződés revíziójához vezető utat, míg így egy önkéntes lemondás vádjával terhelten állunk az utókor előtt. Delegációnk fellépése, mely eleintén 22 000 négyzet km visszacsatolását kérte Erdélyből, később pedig megelégedett volna egy 4000 négyzetkilométeres határsávval, Csehszlovákiával szemben pedig semmiféle területi igényeket nem támasztott, már eleve magán viselte egy ingatag, meghunyászkodó politika gyengeségének a bélyegét, mely sikertelenségre volt ítélve. Közvéleményünk pedig megdöbbenéssel vette akkor tudomásul, hogy milyen kalmár módon bocsátkoztunk alkuba az egész világ színe előtt, tőlünk isteni és emberi jogon elvitathatatlan nemzeti területeink felett." Egyébként - mintha értesült volna a minisztertanácsi ülésen történtekről a feljegyzés szerzője - szinte Szakasits Árpáddal, Gerő Ernővel és Rákosi Mátyással vitatkozva felemlítette a magyar nép kollektív háborús bűnösségét céltudatosan hangsúlyozó köröknek a békekötési tárgyalásokkal kapcsolatos káros szerepét. Az „ismert párttag" az 1947. január 31-én kelt, a Kisgazdapárt országos vezetőségéhez intézett feljegyzése mellett található kísérőlevelében kérte, hogy írását Nagy Ferenc miniszterelnök és Gyöngyösi János külügyminiszter feltétlenül olvassa el. Ez valószínűleg meg is történt, miután a beadvány Nagy Ferenc miniszterelnöki irathagyatékában maradt fenn. (MOL XLX-A-l-e IV./1. 141-142.)
