Szűcs László: Nagy Ferenc második és harmadik kormányának minisztertnácsi jegyzőkönyvei 1946. november 22. - 1947. május 31. A. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 46. Budapest, 2008)
A MINISZTERTANÁCSI ÜLÉSEK JEGYZŐKÖNYVEI
aránt figyelembe kell vennie. Nem kell részletesebben kifejteni, milyen hatással volna egy olyan intézkedés, amely az általános rendezést megelőzve, a szovjet tulajdonban levő vállalatok javára külön valorizációs és behajtási lehetőséget teremtene meg. De külön kell foglalkozni egy ilyen rendelkezés várható következményeivel. Ismeretes, hogy a magyar nemzetgazdaság a háború és az infláció következtében forgótőke-állományának túlnyomó részét - amit több mint 20 milliárd forintra lehet becsülni - elvesztette. Egyetlen magyar vállalat sincs tehát abban a helyzetben, hogy - amennyiben a szovjet tulajdonba került vállalatokkal szemben fennálló tartozásai valorizáltatnak -, ezeket készpénzzel megfizesse. Egyedüli kivezető útként csak az volna lehetséges, hogy az ilyen eladósodott vállalatok az egész részvénypakettjüket, vagy annak egy részét az adósság fejében átengedjék a Szovjetuniónak. A Szovjetunió ezek után, mint ezeknek az utóbbi vállalatoknak a tulajdonosa, követelést támaszthatna azokkal a magyar vállalatokkal szemben, amelyek ezeknek az újabban birtokába került vállalatoknak tartoznak, s ez a folyamat tovább folytatódnék. Ilyenformán úgyszólván hólabdaszerűen minden fontosabb magyarországi vállalat részben vagy egészben a Szovjetunió tulajdonába kerülne, csak azért, mert a tartozások valorizációja és behajtásuk lehetősége kizárólag a Szovjetunió tulajdonába került vállalatokra szorítkoznék. A szovjet tulajdonba került magyarországi vállalatok követeléseinek valorizálása a magyar kincstárra is elviselhetetlen terheket jelentene. A fasiszta háborúban való részétel során a magyar kincstárnak is jelentős tartozásai keletkeztek, ezekért a demokratikus magyar kormány semmi esetre sem vállalhatja a felelősséget. E kincstári felelősség elvállalása ismét azokat a vállalatokat jutalmazná, amelyek kiszolgálták a fasiszta háború fegyverkezési céljait; s ebben a tekintetben nem jelenthet különbséget az, hogy a vállalatok utóbb szovjet tulajdonba kerültek-e vagy sem. Az e pont alatt felvetett kérdések elvi tisztázását sürgőssé teszi, hogy a potsdami szerződés végrehajtása körül eljáró szovjet közegek már egész sorára a magyar vállalatoknak jelentették be a Szovjetunió tulajdonjogi igényét. Ezt a folyamatot a Dunai Repülőgépgyárnak a magyar kormány által önként elhatározott átadása indította meg. A Dunai Repülőgépgyár nem volt német tulajdon. Miután azonban a vállalatnak Németországgal szemben 2,4 millió dollárra értékelt tartozása áll fenn, a magyar kormány megítélése szerint a vállalat tényleg meglévő vagyontárgyai ennél az összegnél nem érnek többet, a magyar kormány azt az ajánlatot tette a Szovjetuniónak, hogy a kimutatott, és a Szovjetuniót megillető tartozások teljes és végleges kiegyenlítése fejében vegye át a vállalatot. A Szovjetunió ezt az ajánlatot elfogadta, és az átadás megtörtént. Bár nyilvánvaló volt, hogy a vállalatot a magyar kormány azért ajánlotta fel, mert annak mai értékét a fennálló 2,4 millió dollár tartozással egyenértékűnek találta, azóta a Szovjetunió közegei a legkülönbözőbb követelése-
